The Empire Shall Fall – Volume I: Solar Plexus

A 2009-es debütáló nagylemez, az Awaken sikerre volt ítélve nálam, olyan stíluskavalkád jelenik meg benne, ami egy ereje teljében lévő Jessevel a mikrofon mögött egy borzasztó erős, politikailag rendkívül szókimondó energiabombát eredményezett, amit a mai napig szívesen hallgatok újra és újra. Majd eltelt két év, és jómagam is megfeledkeztem kissé a csapatról, míg nem jött az új ep híre, ami ráadásul egy igen komoly koncepció „csupán” első állomása. A Volume 1: Solar Plexus ugyanis egy trilógia első darabja, kizárólag bakeliten került kiadásra, illetve letölthető formában hozzáférhető digitálisan, majd a harmadik ep-t követően lesz csak egyben, cd-n is beszerezhető az anyag. Mondanom sem kell, rendkívül izgatott lettem az új kiadvány kapcsán, nagyon kíváncsi voltam, vajon merre haladtak tovább zeneileg a srácok, az előzetesen olvasott dicshimnuszok pedig megerősítettek abban, hogy itt csakis diadalmas győzelemről beszélhetünk majd az utolsó dal elhallgatása után…

Ehhez képest szinte észrevétlenül ment végig rajtam első hallásra az anyag, aminek hallgatása közben ugyan többször is heves bólogatáson kaptam magam, illetve helyenként elismerően csettintettem magamban, de valahogy összességében hiányoltam az átütő erőt a cuccból. Próbáltam később még erőltetni a barátkozást, de valahogy csak nem akart kialakulni a kölcsönös vonzalom, ami újabb és újabb randevúkra sarkallt volna. Eleve nem értem, hogy minek kellett hét részre szabdalni a számokat, hiszen valójában négy dalról beszélünk, a többi három csupán kitöltő, felvezető szerepet tölt be, amiből kettő ráadásul egymás után jön a sorban. Egy hatperces számnál már tökmindegy lett volna, hogy hét perc lesz belőle véleményem szerint, na mindegy. A helyzet persze nem teljesen kétségbeejtő, nem kell megijedni, de az biztos, hogy kell adni pár hallgatást az ep-nek, mielőtt véleményt formálna róla az ember.

A kezdésre nem igazán lehet panasz, a The Genesis of These Scars olyan mintha a bemutatkozó korongról maradt volna le, egy igazi TESF-os tétel, erős, húzós nóta, remek énekkel. A Narrow, The Path I Walk progrockos kezdése is érdekes, ami aztán nem csak számon belül, de a billentyűsöket is csatasorba állító záró tételben is visszaköszön még. A megjelenés előtt legelőször nyilvánosságra hozott tétel, az As The City Sleeps talán a legerősebb a sorban, a kórus különösen fogós, illetve még egy kis szaxofonos téma is csen további pluszt a dalba. Koncepcióját tekintve valóban olyan mintha egyetlen grandiózus nóta lenne az ep, hiszen ugyanazt a központi témát járja körbe szövegileg is a lemez, ami egész egyszerűen olyan dolgokat boncolgat, hogy egy-egy bukás után álljunk fel a porból, lépjünk túl az elkövetett hibáinkon, a múlton. Aki már akár csak egyetlen dalszöveget is elolvasott Jessetől, nyilván nem éri újdonságként a témaválasztás, de érzésem szerint sikerült már erről jobbat, izgalmasabbat is alkotni korábban. Nem áll szándékomban totálisan lehúzni az anyagot, hiszen most a cikk írása közben körforgásban hallgattam a dalokat, és a kezdeti ellenérzéseim okozta ráncok is kezdtek kisimulni szépen, én csupán nem érzem azt az óriási ámulatot és újítást, amiről külföldi oldalakon cikkeznek. Az kétségtelen tény, hogy egy sokkal egységesebb összképet mutat az egyes kötet, az már más kérdés, hogy nekem jobban bejött az Awaken sokszínűsége, keménysége. Jól hallhatóan igyekszik a banda megtalálni a saját, egyedi hangját, áthallásoktól mentesen, szó se róla, jó úton haladnak. Mindenesetre én továbbra is bízok egy erősebb folytatásban, illetve az is lehet, hogy teljes egészében hallgatva majd ez a dalcsokor is jobban meg fogja adni magát. Addig is ajánlom minden vállalkozó kedvű olvasónak, hogy tegyen egy próbát ezzel a szűk félórás művel. Az mindenesetre engem bizakodással tölt el, hogy a második rész tudatosan keményebb lesz elődjénél, aminek felvételei egyébként tavasszal fognak megkezdődni.

6.5/10