2012. július 12.
Tracklist:
1. A Stain on the Carpet
2. Frayed in Doubt
3. In Currents
4. Digital Age
5. Tell Me Why
6. Close to You
7. Guilt & Swell
8. That's Not Your Real Name
9. Like A Kid
10. Smell of This Place
11. Wearing A Tie
12. Call Off the Bells
Annak ellenére, hogy az Early November sosem lett olyan nagy szenzáció, mint néhány pályatársa (Brand New, Taking Back Sunday), azért sikerült mindössze két nagylemezzel a 2000-es évek elejének egyik legismertebb emo zenekarává válnia. Ugyan itthon pont annyira mond keveset a nevük, mint a Boys Night Out, a Moneen vagy a Further Seems Forever, de 2003-ban a The Room’s Too Cold kiadása után úgy tűnt, hogy az amerikai tinédzsereknél esélyesek egy dobogós helyre. Az élet, pontosabban Ace Enders azonban máshogy gondolta: a nyughatatlan frontember meg akarta váltani a világot, és kvázi feláldozta a saját zenekarát azért, hogy elkészítsen egy háromlemezes, 132 perces konceptalbumot, ami ugyan anyagi siker lett, de sok volt mind a tagoknak, mind a rajongóknak, mind a kiadónak (nem véletlen, hogy máig a 2002-es EP-t említik a debütlemez mellett a csapat csúcspontjaként). Kevesebb, mint egy évvel a lemez kiadása után feloszlottak, egy éve azonban hivatalossá vált, hogy ők is szeretnék bebizonyítani, hogy nem csak a töltött káposzta jó felmelegítve.
Nehéz eldönteni, hogy kudarcra volt-e ítélve a visszatérés. Ace későbbi projektjei a műfaj íratlan szabályai szerint nem tudták megközelíteni azt a szintet, amit a The Early November elért, és már a triplakorong se lett az emo Apokalipszis Mostja. Emellett ma már senki sem játsza azt a zenét, amivel ők sikeresek lettek: a Brand New szakított az akkori önmagával, a Taking Back Sunday még az eredeti tagságával sem volt képes megidézni önmagát, a The Get Up Kids visszatérése abszolút felesleges volt, a kisebb nevek pedig mind eltűntek, és ez nem véletlenül van így. Mindezek ellenére a 2006 óta három gitárossal felálló csapat letett annyit az asztalra az új évezred aranykorszakában, hogy ne legyen előre eldöntött a kérdés, hogy van-e bármi keresnivalójuk 2012-ben – az In Currents azonban megteszi nekünk azt a szívességet, hogy szépen lassan válaszol erre. Számos dolog tisztázódik hallgatásról hallgatása, bár egyik sem túl meglepő: az például viszonylag gyorsan világossá válik, hogy a zenekar épp úgy képtelen 2012-ben egy újabb átütő albumot írni, ahogy nem tudta ezt 2006-ban sem megtenni. Az sem túl váratlan, hogy továbbra is „Ace és a többiek” a társaság zenei összképe, és ebből egyenesen következik az, hogy nem a sikeréra erőltetett megidézésére, hanem a TEN utáni Ace-projektek szerethető, de ártalmatlan indie rockjára érdemes számítani. A Digital Age-et és a Like A Kidet leszámítva egy pillanatra sem válik zavaróvá az album, de csapongó alulproduceltsége, bátortalan dallamai és a kevés erős dal miatt szeretni épp olyan nehéz, mint utálni, ráadásul az utóbbi évek bármelyik Jimmy Eat World albumából több marad meg, mint ebből. Mivel a renoméjuk nem volt hibátlan, valamint nem nehéz a dalok egy részével az álmos kánikulában megbarátkozni, így a „kultuszrombolás” kategóriától messze van, ugyanakkor ahhoz nem elég, hogy ne lehessen feleslegesnek nevezni a visszatérésüket.
5/10
