The Dillinger Escape Plan – Ire Works

Alaposan felkavarta maga körül az állóvizet a matekszakos zenék egyik emblematikus alakjává, s lassan már fogalommá avanzsálódott The Dillinger Escape Plan az Ire Works című harmadik nagylemez megjelenése előtt. A turnés bonyodalmak, huzavonák, személyi változások és az állítólagos feloszlásuk körül keringő pletykák láttán/hallatán valószínűleg sokaknak szaladt fel a szemöldöke értetlenül (vagy épp marketingfogásra gyanakodva). A rég várt harmadik lemez idején az alapító tagok közül már csak Ben Weinman gitáros található a felállásban, a szinte utánozhatatlanul doboló, és társ-alapító Chris Pennie lelépett a Coheed & Cambria kedvéért, így a pótlásában az egyik barátom által Beetlejuice rock-nak elnevezett Stolen Babies ütőse, Gil Sharone nyújtott segítő kezet és lábat, aki ezzel nem kis feladatot vállalt a nyakába, s jól is teljesített, de erről majd a maga idejében! Már ez a dobos-váltás is elég nagy érvágásnak tűnt közvetlenül a felvételek előtt, amellett, hogy a gitáros Brian Benoit is bedobta sérülésekre hivatkozva a törülközőt, a Heads Will Roll-ból helyettesíteni átugrott Jeff Tuttle pedig nem vállalt szerepet a lemezfelvétel során. Azonban nem mondhatom, hogy az anyagot kézben tartva végül minden kételyem eloszlott, minden világos és tiszta, mert meglehetősen vegyesek az érzelmeim, túl jópár hallgatáson is.

A Shelby Cinca (Frodus, Decahedron) által kreált, Power kapitány szintű borító alatt rejlő muzsikát valahogy úgy tudnám leginkább megközelíteni, mint a Miss Machine egyfajta továbbgondolása; a hangzás szinte ugyanaz, tehát mondanom se kell gyalul, a Patton, Reznor hatások is hasonló formában, és mértékben bukkannak fel, vannak az Unretrofied-re, és a Setting Fire…-re emlékeztető refrének is (Black Bubblegum például, vagy a fura zajok által keretbe foglalt, egészen lágy hangvételű Dead As History); de a továbbra is technikás, ám a korábbinál érzékelhetően kevésbé szétütött dobmunka miatt is egyfajta szelídülés figyelhető meg (persze önmagukhoz mérve) a dalközpontú anyagon. A jazzes technikásság, a tarka őrület, a behatárolhatatlanság ugyanúgy fellelhető, ám nehezen mondanám a lemezre, hogy kaotikus (már a 2004-es mű sem igazán volt az). A Calculating Infinity-vel bezárólag a bandában üvöltöző Dimitri Minakakis vendégeskedésével megerősített Fix Your Face egy erőteljes kezdés, hasonlóan megtördelt és szaggatott riffeléssel, mint a Panasonic Youth, változatos, és ízig-vérig DEP, nyugodtan rajt lehetett volna az előző nagylemezen is, akárcsak a Lurch. Az már a nyitó duóval egyértelművé válik, hogy közel sem okoz akkora sokkot az Ire Works, mint a formabontó alapmű Calculating Infinity, és a MM módosult zenei irányvonalának újszerűsége miatti meghökkentés erényét sem tudhatja a tarsolyában, emiatt volt egy kis hiányérzetem, mikor először hallgattam az idei művet, de aztán rájöttem, nem is szükséges.

Ami miatt mégis vegyesek az érzelmeim, hogy egyrészt néhány dalt felesleges űrkitöltőnek érzek, mint például a sok-sok zörejből, rajzfilmszerű bevágásokból álló Sick On Sunday, vagy a When Acting As A Particle, amit esetleg még elhallgatnék egy EP-jükön, érdekességképp, de nem egy harmadik albumon. A When Acting As A Wawe miatt vagyok a legdühösebb, olyan zajokkal van szétcseszve, mintha Genghis Tron-t akarnának játszani, matekos riffje pedig egy az egyben a Calculating album címadójának csak oly mértékben megvariált klónja, hogy ne lehessen könnyen rábizonyítani, hogy ön-nyúlás. Ami igazán érdekes, hogy ugyanez az eshetőség máshol is feltűnik, néhány riff-szerkezetben, gitártéma-tördelésben nüánsznyi időre finom deja-vu érzet bukkan fel bennem, mintha egy-két megoldást már hallottam volna tőlük akár a Panasonic Youth-ban, akár korábbi dalaikban. Nem zavaró mértékű a dolog, de aki mondjuk ronggyá hallgatta a lemezeiket, talán felfigyel ezekre az apró villanásokra.

Azonban szeretnék pár dalt kiemelni, ami kifejezetten tetszik az első három mellett. Ilyen a Milk Lizard, mely szinte rock’n’rollos húzása, és Matt Lupo beteg trombitaszínesítése okán nyert meg magának, ez a dal úgy is jó, hogy egyáltalán nem nevezném már matekosnak, a refrénje pedig ismét ragad a fülbe, a Party Smasher idegbeteg csapkodás, a Horse Hunter pedig remek ritmusváltásokkal, durvulással, és a Mastodonos Brent Hinds vendégeskedésével üt nagyot. Brent hozza a mocskos, igaz férfihangot Greg agyahagyott vokalizálása mellé, újfent remek darab. A Mouth Of Ghosts pedig egy elég furcsa dal tőlük, még a nagymértékű stílusok közti kalandozásaik ismeretében is. Olyan, mintha füstös bárzenének indulna az éj legkiüresedettebb sötét hajnali óráiban, mikor a lét hiábavalósága szinte kikristályosodik gondolataidban. Csendes és szomorú, mintha először jönnének a harminc percben elő Őszinte érzelmek, amiket eddig elfedett a hangzás, a sok elektronika, és a modern őrület, s csak most mutatnák meg, mi rejtőzik csontvázként a színes és hangos maszk alatt.

Egyáltalán nem vagyok szőrös szívű kritikus, ezt talán tudjátok, mégis, egy-két üresjáratot is felmutat számomra a lemez, és jó szívvel egy erős 7,5-nél egyelőre nem tudom többre értékelni. Profi őrület ez, de számomra a Calculating az igazi tőlük, a későbbi dolgaikért 100%-ig már nem tudok rajongani, de ez legyen az én bajom. Hogy a Miss Machine, vagy az Ire Works erősebb, azt majd az idő eldönti, nekem nem sikerült még, Ti pedig hallgassatok Dillinger-t.

http://www.dillingerescapeplan.com/
http://www.myspace.com/dillingerescapeplan