The Devil Wears Prada – 8:18

Valljuk be, elmúltak azok az idők, amikor feltétlen bizalommal vártunk egy The Devil Wears Prada-lemezt, hiszen a legutóbbi Dead Throne finoman szólva se lett egy olyan alkotás, amelyet a metalcore-színtér egyik leghíresebb szereplőjétől elvárnánk. Nagy számban érkeztek trónkövetelők, akik zeneileg sokkal frissebb és élvezhetőbb produktumot tettek le, míg az ohiói banda egyre csak süllyedt a feledés mocsarában, így szinte rá voltak kényszerítve, hogy a 8:18-cal egy olyan anyagot tegyenek le az asztalra, amely elsöpör minden kétséget afelől, hogy ők napjaink egyik legnagyobb hatású ‘core bandája.

Az előjelek nem igazán voltak biztatóak, hiszen James Baney, az elektronikáért felelős tag tavaly kilépett, így 5 főre redukálódott a TDWP legénysége, ám ettől függetlenül nem hagytak fel teljesen a szintis részekkel. Az persze becsülendő, hogy 2005 óta nem változott semmit a felállás a bandán belül, kár, hogy ez az összeszokottság inkább hoz befásultságot, mint mondjuk profizmust vagy előremutató megoldásokat. A megújult Rise Records zászlóshajójaként mutatkoztak be a srácok 2006-ban, és az akkoriban még éppen felfutóban lévő szintis metalcore egyik legnagyobb nevévé tette őket mind a debüt, mind az egy évvel később érkező Plagues. A más irányba kacsingató Zombie EP, illetve a With Roots Above… egy kicsit megosztóbb kiadványok lettek, ám a mérleg még így is a pozitív oldal felé billent, nem úgy, mint a gyengécske Dead Throne, amelyet a metálisten Adam Dutkiewicz képes volt olyan fosra kikeverni, hogy pattogott és recsegett a teteje a daloknak.

Az új lemezzel kapcsolatban elmondhatjuk, hogy ez a probléma már nem áll fenn, ugyanis tényleg kikeverték a szart is a gitárokból, kár, hogy a zene minősége nem változott ennyire pozitív irányba. Kicsit olyan, mintha a Zombie EP és az utolsó egy-két nagylemez jobb pillanatait akarták volna áthozni az új lemezre, ehelyett pont azokat a részeket sikerült átemelni, ami azokat néhol unalmassá tette. Az oké, hogy tekernek a gitárok, de a megfelelő közeg nélkül hamar unalomba fulladnak a dalok, emellett a dallamos ének még mindig azokban a gyermekbetegségekben szenved, mint a metalcore bandák 95%-ánál, mégpedig hogy nem képesek olyan dallamot írni, amely passzolna a dal hangulatához. Ez akkor nem jelentene gondot, ha fülbemászó lenne, amit Jeremy DePoyster kierőlködik magából, ám a With Roots óta ez valahogy nem megy neki. A lemez közepe a Wartól kezdve egyébként egészen fogósra sikeredett, köszönhetően annak, hogy egy kicsit visszább veszik a tempót és egy kicsit kísérletezősebb hangzást vesznek elő. Kár, hogy olyan potenciális csúcspontokat hagynak veszni, mint mondjuk a Care More, melynek a végén egyszerűen várná az ember, hogy beletaposnak az arcunkba egy poszt-metálos kitöréssel, helyette azonban lehalkul a dal és jön a következő nóta, a Martyrs, amely ugyanolyan paraszt riffel nyit, mint bármelyik Rise Records banda, majd nem is válik sokkal izgalmasabbá a végére sem.

És leginkább ez is jellemzi az egész albumot. Vannak pofás és kellemes ötletek, de nem tudtak a jó ötletekre dalokat építeni, hanem csak színezékként használják őket, ami sajnos csak porcukor a szarra. Elsuhan a lemez tizedjére is az ember mellett, mert a fogós témák olyan minimális szinten vannak jelen, hogy mire elkezdené élvezni az ember, addigra már véget is értek. Nem kellemetlenül szar, mint mondjuk Mike Hranica nagypapós halálhörgése, hanem inkább csak „minek hallgatom én ezt?” íz marad a nyelvünkön. Sokkal jobb lemezek láttak napvilágot idén ahhoz, hogy időt pazaroljunk a 8:18-ra, ami az egykoron nagy névnek számító TDWP egyik hattyúdala is lehet, ha a jövőben nem lesznek képesek valami olyan előremutató dolgot csinálni, amivel életben lehet maradni a tömött színtéren. 4/10