The Dangerous Summer – Golden Record

Tracklist:

01. Catholic Girls
02. Sins
03. Drowning
04. Knives
05. Honesty
06. We Will Wait In The Fog
07. Miles Apart
08. Into The Comfort
09. I'm So Pathetic
10. Anchor

Műfaj: alternatív rock, pop rock

Támpont: Brand New, The American Scene, The Graduate, The Jealous Sound

Hossz: 39:34

Megjelenés: 2013. augusztus 6.

Kiadó: Hopeless

Webcím: Ugrás a weboldalra

Valamivel több mint két év telt el a War Paint megjelenése óta, és bár ez pont annyi idő, amennyi általános vélekedések szerint éppen ideális két nagylemez elkészülte között, a The Dangerous Summer háza táján több változás is történt ezalatt: gitárost, illetve dobost is cseréltek, ami azt jelenti, hogy a csapat fele kicserélődött, így aztán nem kevés érdeklődésre tarthatott számot az a kérdés, hogy vajon ez milyen változásokat indukál a zene kapcsán. Már csak azért is, mert a srácoknak a War Pain révén a Billboard 200-as listájára is sikerült felkapaszkodniuk (egészen pontosan a 149. helyre), másrészt az eddigi két lemez homogén hanganyaga előzetesen arra engedett következtetni, hogy a marylandi zenekar nem a pálfordulások híve.

Hogy ez mennyire így van, az már abból is sejthető volt, hogy a korábbi gitáros, Bryan Czap helyét az a Matt Kennedy vette át, aki korábban a The Graduate-ban pengetett, aminek zenei világa nem esik nagyon messze a The Dangerous Summer pop rockba hajló hangzásától. Ezzel együtt az is sejthető volt, hogy a War Paint-en hangsúlyossá váló, poszt rockos felhangok erősödhetnek a Golden Record-on, amely nevet egyébként nem a kereskedelmi sikerekkel kapcsolatos ambíció szülte, hanem a Voyager által 1977-ben a világűrbe lőtt aranylemezre utal. Ezek után nem meglepő, hogy amikor az első klipes dal, a Chatolic Girls útjára indítja az albumot, teljesen olyan érzetünk támad, mintha a War Paint-et hallanánk ismételten, csupán a gitártémák esetén érezhetünk hangsúlyeltolódást, ez pedig az imént említett vélelmet igazolja. Ami azt illeti, az introvertált hangvétel mellett ezek az emelkedett kompozíciók egyáltalán nem tűnnek mesterkéltnek vagy giccsesnek, másrészt Kennedy-re eddig is jellemzőek voltak a csapongó megoldások – ez például a The Graduate utódzenekara, a The Sun and the Sea esetén is helytálló megállapításnak számít. Megjegyzendő, hogy állásponttól függetlenül nem ezen áll vagy bukik az, megszereti-e valaki a Golden Record-ot, sokkal inkább azon, hogy a lemez közepe több hallgatás után is menthetetlenül egybefolyik, így a Knives-tól kezdve szinte alig lehet megkülönböztetni egymástól a dalokat. Nagyjából ugyanarra a sémára épül minden: a lassan építkező, egyhangú kezdés után érkezik Perdomo lefojtott agonizálása, ami az Into The Comfort környékére már bőven ásításra készteti a hallgatót. Pedig jól indul a lemez, a második tételként érkező, és egyben a legutóbbi kislemez szerepében tetszelgő Sins érzelmi rezegtetései egészen beszippantanak, a Drowning pedig késői Brand New-ra emlékeztető gitártémájával vésődik be az emlékezetünkbe. Perdomo is itt nyújtja a legjobb teljesítményt, néha már-már üvölt, de ennek ellenére a teljes élvezeti érték ezúttal is csak szövegkönyvvel együtt érhető el. Ez persze nyilván limitálja a megszerezhető szimpatizánsok számát, ráadásul a komplett lemez megkedvelését már ez sem garantálja, ahhoz ugyanis sokkal több (kb. kétszer ennyi) jó dal kellett volna. A potenciál megvolt rá, hogy többet hozzanak ki ebből, de a korábbiakhoz képest egyébként megszaporodó háttérvokált is elég bátortalanul alkalmazzák, pedig ezzel lehetett volna kompenzálni az énektémák ötlettelen szürkeségét. A lemezt záró és helyenként enyhén 30 Seconds to Mars kipárolgású Anchor például erőteljesebb támogatással a korong nagy slágere is lehetett volna. De nem lett az, ahogy a kicsit talán túlságosan is magába temetkező Golden Record sem lett annyira jó lemez, hogy akár idegen civilizációknak is mutogassuk. Talán (remélhetőleg) majd legközelebb.  5/10