The Contortionist – Language

Galaxis Útikalauz

De honnan is indult ez az egész; hogyan sikerült egy néhány éve még egészen más mentalitású csapatnak elérnie azt, hogy az idei progresszív metal kiadványok leginkább várt darabjává lépjen elő legújabb lemezük? Persze annak, aki szeret elveszni egy-egy zenekar apró részleteiben, ez az egész egy teljesen logikus következménye az első kislemez óta tetten érhető változások sorozatának. Az első EP-k (Sporadic Movements, Shapeshifter) még egy igencsak breakdown-centrikus deathcore csapatról árulkodtak, ám már itt észrevehető volt az, hogy a csapattagok hálószobáinak falait nem csak a dekoráció érdekében borítják Between The Buried And Me poszterek. A kemény döngölések és az elszállós, egészen atmoszférikus hatást keltő szekciók közötti egyensúlyt a 2009-es Apparition kislemez találta el a leginkább – innen egyenes út vezetett az Exoplanet tökélyre fejlesztett megoldásaihoz. Bizonyára sokak számára a mai napig ez jelenti az alapot, ha a zenekar neve felmerül – eltekintve azoktól, akik szerint csak az első demo előtti harmadik próbáig voltak hitelesek, utána már nem elég kemény az egész –, lehengerlően erős témákkal, emlékezetes számszerkezetekkel. Az erős atmoszféra már itt a védjegyükké vált, az Apparation mentalitása még tovább fejlődött, így a folytatás esetében sem volt kétséges a további változás. Azonban az Intrinsic ezt az egészet megszorozta egy egészen nagy számmal, és akkora fordulatot sikerült beleszőniük az egészbe, hogy a csapat rajongóit örökre sikerült több csapatra osztaniuk. Ott vannak azok, akik szerint ez az egész új vonal egy vödör szamócával egyenértékű, és könnyes szemmel hallgatják a kislemezeket, jó esetben az Exoplanetet is; és ott vannak azok, akik élvezik, hogy egyre inkább a Cynic és a Between The Buried And Me vonal dominál. Igazságot persze nehéz lenne tenni, nem is igen lehet, de a The Contortionist rendkívül tudatosan halad ezen az úton, ezek viták pedig nem zavarják őket ennek végrehajtásában. A Language tehát ismét egy logikus sorozat következő darabja, ám megint több elemmel bővült, mint amennyire számítottunk.

Last Chance to Summit

A fenti fájdalmas szójátéknak persze nem csak azért került ide, hogy lesajnáló sóhajokat váltson ki a kritika olvasóiból, sokkal inkább azért, mert a tagcserék az átlagosnál sokkal jelentősebb hatást gyakoroltak a zenekarra, s az előbbiekben belengetett változásokhoz nagymértékben hozzájárultak. Michael Lessard korábban a már megboldogult Last Chance To Reason frontembere volt, ahol zeneileg valami egészen hasonlót műveltek, mint amivel a friss zenekara próbálkozott. Michael nem hagyta kihasználatlanul eddigi tapasztalatait, a vokáltémák, illetve az általuk megteremtett hangulat egyértelműen a rá jellemző stílusban történik – bár erős, mégis: a Language tulajdonképpen egy Level 3.5, kiegészítve a Baca testvérek remek ötleteivel. Egyértelműen a Last Chance To Reason legjobb alkotása lenne, ehelyett azonban a The Contortionist neve alatt kell helyt állnia. A másik érdekes jelenség a basszusjáték, illetve annak konkrét megszólalása. Helyenként még akkor is eszünkbe jutna a Scale The Summit néhány momentuma, ha nem lennénk tisztában azzal, hogy immár Jordan Eberhardt kezeli a húrokat. Így a basszusjáték egészen korrekt keverést kapott, végig a gitárjáték szerves része, sokszor a kaotikus akkordbontásoknál épp az adja a megfelelő dallamokat. A szintetizátort tulajdonképpen ezúttal is csak bizonyos részeknél alkalmazzák szembetűnően, de Eric Guenther témái is sokat hozzátesznek a hangulathoz – na meg az immár hatfős csapat létszámához.

Language

Már az Intrinsic esetében is erősen a hangulat játszotta a főszerepet, a Language csaknem mindent feláldozott ennek érdekében. A korong egy roppant mód eltalált bevezető tétellel indul, ahol a zongora, illetve az akusztikus gitárok csupán másodlagosak; Michael több sávra bontott énektémái előrevetítik mi várható az elkövetkezendő negyvenegynéhány percben. Bár az előző frontember, Jonathan Carpenter is remek dallamokkal állt elő, ha a lágyabb vokálra terelődött a szó, Michael minden kétséget kizáróan remek utódja lesz; a már korábban említett, átmentett ötletei pedig sajátos színt hoztak a The Contortionist zenéjébe. Tulajdonképpen nehéz is megmondani, vajon nélküle is ilyen irányt vettek volna az események, avagy sem – ez persze egy cseppet sem von le az elkészült produkció értékéből, de el lehet játszani a gondolattal. Érdekes, hogy a Michael a szembetűnő hatásokkal – énektémák, hangulat – egyetemben a skálázós, tördelt részekbe is sikeresen becsempészte a Last Chance To Reason karakteresebb megoldásait; ez talán az Arise második felében érhető leginkább tetten. Na igen, akadnak itt azért még az elszállós, atmoszférateremtő megoldások mellett metálba hajló elemek is. A breakdownok száma ugyan lecsökkent, és inkább egyfajta katartikus csúcspontot jelentenek egy-egy tételben (bár talán ez az egyik olyan részlet, amelybe bele lehetne kötni, hiszen olykor talán egy leheletnyivel több brutalitás sokkal jelentősebb hatást gyakorolna ránk), de mellettük egészen kaotikus tördelések (Conspire), vagy a már említett skálázós futamok is maradtak. A torzított gitárok ettől függetlenül általában a klasszikus The Contortionist féle akkordbontással vannak elfoglalva, de a hangszerelés egyébként rendkívül színes, legalább annyira, mint a felkerült számok szerkezete. A számírás terén érezhetően hatalmas fejlődésen ment keresztül a zenekar, hiszen minden egyes tétel átgondolt, kellőképpen komplex, ez az egész pedig nem fullad erőlködésbe, végig benne marad abban a bizonyos mederben. A lágyabb részeknél olykor eszelős Cynic hangulatot sikerül előállítaniuk, ez pedig már önmagában felér egy virtuális pacsival. A végső állapot, illetve a lemez hangzása valószínűleg sokat köszönhet Jamie King producernek is, hiszen már sok-sok évvel ezelőtt a Colorssal is egy valódi klasszikust tett le az asztalra – de vajon a Language bír-e hozzá hasonlítható mélységgel? Sok-sok hallgatással később talán erre is választ kapunk.

Ebb & Flow

A The Contortionist gárdája képes volt előrelépni, ráadásul úgy, hogy megtartották zenéjük azon elemeit, melyek miatt eddig is szerethetőek voltak. A Last Chance To Reason összeházasodott az Intrinsic lemezzel, az eredmény pedig egy csodálatos alkotás lett. Persze sokan nem tudják majd megemészteni a változásokat, de ezt már az előző alkalommal megtapasztalhattuk. Az idei év ismét kedvez a progresszív metal kedvelőinek – a Language-re pedig könnyedén a mezőny legerősebb darabjaként gondolhatunk majd vissza az év végi összegzés alkalmával. Ha egy picit is érdekel a téma, akkor kötelező korong! (9/10)