2013. május 18.
Tracklist:
Műfaj: metalcore
Támpont: Emarosa, Hands Like Houses
Hossz: 46:27
Megjelenés: 2013. március 26.
Kiadó: Rise Records
Webcím: Ugrás a weboldalra
A Rise Records aranytojást tojó tyúkjának számító Jonny Craig mostanában igencsak el van havazva azzal, hogy eldöntse végre, melyik bandának is akar a tagja lenni, vagy akar-e egyáltalán a szólókarrieren kívül mást is csinálni, így a rajongóknak kevés alapanyag adott ahhoz, hogy kielégítsék függőségeiket. A posztjára azonban még kiadón belül is két pályázó van: az egykoron a Woe, Is Me, mostanában pedig az Issues élén bohóckodó frontember, Tyler Carter, illetve a The Color Morale jóval szerényebb énekese, Garret Rapp is eltanulta a cseleket a mestertől, hogy hogyan is gyártsanak tökös hanggal slágeres metalcore-t.
Ha listát kellene írni azokról az énekesekről, akik a kiaknázatlan lehetőségek tengerében úszkálnak, akkor Garret biztos ott lenne az elsők között. A dalírásban otthon van, hiszen akár itt, akár korábbi albumokon is hallani, hogy ért ahhoz, hogy fülbemászó dallamokat kreáljon, ám mégis úgy néz ki, hogy kiabálni jobban szeret. Ez akkor vált csak igazán gonddá, amikor az új lemezen úgy gondolta, hogy a hörgés helyett inkább a szerencsétlenebb hangját veszi elő, és ordibál úgy, mint akinek valami nagyon fáj – nem jó értelemben. Ezt a Rise Records promóvideóban azzal magyarázta, hogy így jóval őszintébben át tudja adni azokat az érzelmeket, amik benne vannak, amivel nincs is gond, de a fülünknek ezt nehezen fogjuk tudni beadni. Ha ezen sikerül túllépnünk, akkor már nagy gond nem akadhat: kicsit ugyan sablonos a lemez, még a relatíve kevés breakdown is feleslegesnek hat, de mégis jó hallgatni. Persze Garret viszi a hátán az albumot, de a hangszeres rész is egészen vállalható lett, mivel a groove-os keménykedés helyett inkább egy rockosabb irány felé kanyarodott a metalcore-juk. Belefutnak persze egy-két olyan dalba, amivel néhány speciális 14 éves érezheti kőkeménynek magát, de ezen kívül könnyen fogyasztható dalokat produkálnak az album szinte egészén. A két gitáros teszi a dolgát és nem egymást próbálják túlröfögni hangszereikkel egy-egy ízes kiállás keretében. A már említett videóinterjúban arról is hallhatunk, hogy mi minden történt az elmúlt két évben a bandával, illetve Garettel, legyen az egy hitbeli vagy személyes törés, és ezek miként hatottak az album dalaira. A szövegek egyébként valóban őszintének hatnak, bár ritka az olyan dal, amiben igazán fogós részletek lennének. Ezek a kisebb hibák vezetnek egyébként ahhoz, hogy ne mondhassuk azt, hogy a műfaj, vagy az év kiemelkedő alkotása a Know Hope. Jól csinálják, amit csinálnak, de még mindig ott van bennük az a kihasználatlan óriási potenciál, ami az Emarosa vagy a Dance Gavin Dance fölé emelhetné őket és ez igencsak bosszantó. Mindezek ellenére nagyon jó kis lemezt pakoltak le az asztalra, amely már a kiadón belül se számít csodának, de ha szerencsénk van, akkor valaki hamarosan jól seggberúgja őket és a következő alkotásuk már tényleg olyan lesz, amelyre nagyon régóta vágyakozunk.
6,5/10
