The Chariot – One Wing

Mert hogy akármilyen „butának” is tűnik a zenéjük első pillanatra, mindig sikerült egy olyan atmoszférát építeni az alap metalcore riffek és breakdownok köré, amely minden egyes kiadványukat különlegessé és ezzel együtt szerethetővé tette. A Norma Jean-t is megjárt Josh Scogin vezette banda nem csak élőben képes őrültségekre, a lemezen is hallhattunk már tőlük olyan megoldásokat, amelyek mosolyra húzták a sablonos metálzenéhez szokott ember száját, amelyet a One Winggel egy új szintre helyeztek. Ez abban is kiütközik, hogy míg az előző kiadványok többsége már a lemez közepén elkezd kifáradni, itt végig izgalmas és szórakoztató tételeket hallhatunk. Ehhez persze kell az a számtalan emlékezetes pillanat, amelyektől a dalok szinte a címük nélkül is meghatározhatóvá válnak. Itt van például a zongorával ordibálgatós nóta, a Speak (amelyért a My Own Private Alaska már szerzői jogokat is kérhetne), a „They Faced Each Other” szövegére gyerekdalban visszautaló Your, vagy épp a vadnyugatot és a westernfilmek hangulatát remekül megidéző First. Bár egy-két ötletet néhány nótában újrahasznosítanak (például a zongora használatát), ezek miatt semmiképp sem lesz egyhangú a produkció. Egy régebbi albumra való visszautalás még az „and„-ben is megjelenik, amelyben néhány pillanatig felcsendül az előző lemezen hallható, a koncerteken már klasszikussá vált Calvin MacKenzie outroja. A furcsa számcímek egyébként nem véletlenek, hiszen a The Fiancée-n már szinte hasonló formában ellőtt „poénnal” van újra dolgunk, ám míg ott a dalcímekből egy mondókát lehetett összerakni, itt minden cím két mondat egy-egy szava. Ez a fajta ötletesség a szövegekben is kiütközik, amelyek újra kiválóak lettek, és amelyeket Josh embertelen energiával tud közvetíteni egyedi ordításának köszönhetően.

Azt persze nem mondhatjuk, hogy tökéletes lemez lett a One Wing, hiszen a rövid dalok ellenére is becsúsznak unalmasabb részek, de ezek számát most sikerült a legkevesebbre redukálni. Emellett Brandon Henderson gitáros érkezése több potenciált rejtett magában, mint amennyit érzékelünk az albumon, mivel nem is hallani komolyabb kétgitáros kiállásokat, a látszatát is elkerülve annak, hogy egy kicsit komolyabb, technikásabb bandával van dolgunk. Így frissnek semmiképp sem mondható a dolog, hiszen olyan érzésünk támadhat, mintha egy betonkockát öltöztetnének évente más ruhába, de amikor ablakot kell törni, biztosan lehet rájuk számítani. Ettől függetlenül még mindig ők azok, akik 8 év és számtalan dal után izgalmassá tudnak tenni egy olyan zenét, amelytől általában rövid időn belül megcsömörlik az ember. Képesek egy színtér figyelmét magukon tartani és egy olyan magas minőséget produkálni, amelyet nem csak lemezen, hanem élőben is hozni tudnak. A One Wing pedig az eddigi legkönnyebben emészthető, legslágeresebb (ha lehet ennél a zenénél ilyenről beszélni) és egyben legjobb lemezük is lett, amely egyszerűsége mellett tud összetett és hallgatóbarát is lenni.

7,5/10