The Chariot – Long Live

Aki azt hitte, hogy a negyedik albumra ez másképp lett, azt ki kell ábrándítsam, hogy nem, nem történt semmi változás, ugyanazokat a megoldásokat, motívumokat hallhatjuk mint az ezelőttieken is. Ugyanakkor az is tévedett, aki tisztában volt vele, hogy a negyedik lemez sem hoz radikális változást (meg hát miért is kellett volna így történnie), és lehúzta magában előre az anyagot.. Bár kifejezetten rossznak sose volt tekinthető a ‘Chariot munkássága, de mondjuk úgy, hogy általánosságban a közepesnél volt körülbelül eggyel jobb, ez a korong a klisétenger ellenére kifejezetten működik. A kezdő Evan Perksnél ezt még mondjuk legjobb esetben se fogjuk észrevenni, ugyanis megmutatták a srácok, hogyan lehet minimális hangkészletből és nagyfrekvenciájú búgásokból nótát írni: ennek példája alapján nem túl jól. Ez a nyitó nóta egyébként a tökéletes példája annak, hogy a ‘Chariot egyértelműen élő produkcióhoz írja dalait. Ezek a gerjesztéses szünetek tökéletes táptalajt biztosítanak egy-egy gitárhajításnak, vagy egyéb balettmozdulathoz. Valószínűleg ebben is keresendő a kicsit saját sablonjaikba történő fulladásuk, ugyanis egy-egy bonyolultabb, érdekesebb téma bevitele esetén nem férne bele egy tripla szaltó, és egy olyan banda aki az élő káoszról híresült el, nem engedheti meg magának, hogy csak álljon mint egy ló (nem, csak azért sem a lakodalmas példával élek: legyen mondjuk a legutóbbi A38-as Letlive-buli, ahol érzékelhető távolság volt felvétel és élő előadás között). Ettől függetlenül a nyitó tétel, amit valahol intróként is kezelhetünk, megelőlegezi a mókát, és bár végig érezzük, hogy kilóg a lóláb, mégis jól szórakozunk. Ugyanis a daloknak húzása van, és árad belőlük az energia. Elég csak megnézni a harmadikként megszólaló Calvin Makenzie-t – amely végén szerintem a country-s dalbevágás annyira működik, mint amennyire azt hinné az ember, hogy nem  – de például az is jelent valamit, hogy akármennyire is húzza az ember a száját, csak együtt kórusozik a City-re. Az előző lemezzel ellentétben itt valahogy kevésbé fáradunk bele, a folyamatos theremin-babrálásba, a kipengetett vijjogtatós „eszméletlen progresszívnak érzem magam” breakdownokba, egyszerűen csak azt vesszük észre, hogy szívesen hallgatjuk a lemezt.

Nehéz dolog egy ilyen esetben az értékelés. Ha én lennék a személyes tanácsadójuk, akkor mindenképp az lenne a javaslatom, hogy új ötletek nélkül már nem húzzák ki tovább. Itt nem feltétlen eszeveszett technikás megoldásokra gondolok, hisz nem az tesz valamit jobbá, hogy mennyire folyik a hangszeres önkielégítés, de mindenképp valami színre, újabb árnyalatra lenne szükség. Ebben az áltechnikás stílusban is láttunk már rendkívül kiváló lemezeket, elég csak a korai Norma Jeanre, vagy mondjuk a Fear Before Art Damage-ére gondolni. Ám ezek a zenekarok nem sütötték el annyiszor ugyanazt, hogy már unalmassá kezdjen válni, meg ötletesség terén is más volt a helyzet. Amennyiben ez meg az élő teljesítmény rovására menne, akkor meg tessék addig gyakorolni egy herendi porcelánmentesített próbateremben, amíg ablakból féllábbal kilógatva is megy. Ez a lemez viszont most még meg van bocsájtva, ugyanis bár tényleg újrahasznosítás a dolog közepes osztályzatot érdemelve, ám mégis élvezetes, a kilógó ló végtag ellenére is jó hallgatni, és összességében végül is ez számít. A pontszám is ezt az utolsó gondolatot tükrözi.

7/10.