The Carrier – Blind To What Is Right

És úgy gondolom, hogy aki már hallott bármit is a bostoni banda munkásságából, igazat ad nekem abban, hogy a The Carrier legnagyobb erőssége abban az egyedülálló szenvedélyben rejlik, amely mind a dalszövegekben, mind a sajátos dallamvilágban együttesen, szoros összefüggésben jelenik meg. Ebben a kettősségben a nyers energia nem feltétlenül a vad tempókban (bár istenes pumpálások így is akadnak dögivel), hanem a gitártémák arányaiban jelenik meg mintegy egyensúlyozásként a disszonancia szívszaggatásai és a melódiák katarzisfaktora között. Ennek csúcsa véleményem szerint a legutóbbi No Love Can Save Me kislemez volt, amelynek három dala nemcsak zárt koncepciót épített fel, hanem olyan példaértékű összhangot sugallt üzenet és zenei aláfestése között, amire a jelenlegi színtéren ilyen formában a hallgatói tapasztalatom alapján azóta sem volt példa. A lemez meg is élt két nyomást, utána a zenekar debütalbuma, a One Year Later is megérdemelt egy bakelites újrakiadást, mindezzel előkészítve a terepet a Blind To What Is Right dalai számára. A tapasztalt, valamint a standardot igénylő fülpár pedig nem is csalatkozik, hiszen már az új album kezdeti lendületén is érezni, hogy a recept nem változott – a zenekar markáns karaktere továbbra is fennáll, azonban a ’Blind tartalma amellett, hogy mintegy beékelődik a One Year Later és a No Love Can Save Me közé egy jóval sötétebb tónust képviselve, meg is örökölte a zenekarra jellemző kettősséget és nyitottságot. A drámai hangvételű, változatlanul igényes dalszövegek előadásmódja még mindig a legnagyobb erőssége a zenekarnak a gitártémák fogóssága mellett, Anthony öblös hangszínében a színtér egyik legemberibb, leginkább expresszív orgánumát tisztelhetjük.

Azonban a ’Blind éppen abba a hibába esik, amit a One Year Later is tálcán kínált az alkalmi töredezettségével, és bár játékidején belül több kalandozást is eszközöl (gondolva itt az A Stranger To Myselfre, a Downstreamre, vagy a záró All That’s Left to See-re), a végeredmény valahogy sem izgalomfaktorában, sem egységét tekintve nem tudja érzékelhetően túlszárnyalni a már megismerteket, és némely pillanatában a versenyt sem veszi fel azokkal. A lemez kétségkívül táplálkozik a zenekar eddigi fejlődéséből és jelenlegi impulzusaiból is (gondolva itt a ‘Hope Connal rokon keserédességre is), ám azt a nagyságú lépést, ami a nagylemez és a 7” között létesült, most nem sikerült arányosan átmenteni. A ’Blind legnagyobb erénye, hogy kellőképp felkavaró ahhoz, hogy a zenekar büszke legyen rá – ez az élmény azonban képtelen ugyanazon a szinten végigvonulni a lemezen, így akadnak gyengébb, kevésbé maradandó pillanatok is, amik visszafogják a folytonos örvénylést, legalábbis a hallottak tükrében mindenképp hiányérzetet generálnak. Persze a lendületes momentumok így is a helyükön vannak, és félreértés ne essék: a Blind To What Is Right így is egy figyelmet kiérdemlő, tehetséges zenekart reprezentál, ám az összhatás most nem tudja bizonyítani teljes hatásfokon azt, hogy miért is érdemes kiemelni a The Carriert a friss generáció felhozatalából.

Ugyanis valahányszor előveszem a ’Blindot, a hatodik-hetedik dalnál már azon kapom magam, hogy a bandának az eddigi kiadványai alapján valahogy jobban áll a kislemezes kiadás, mivel ott nem csúszik ki a kezük közül a koncepció, és úgy tudnak szoros rendszert építeni, hogy az maradéktalanul visszaköszön kifelé is, és nem ad lehetőséget arra, hogy hőseink a dalszerzés folyamatában elvesszenek a részletekben. Így ha minden átfedő megismerésre nem is ajánlanám az albumot, ettől még a The Carrier nevét illik megjegyezni, mivel nagyon, nagyon sok van még ezekben a srácokban. Függetlenül attól, hogy ez most annyira nem jött össze, azaz az előzményeket nem sikerült megugrani, inkább csak szorosan zárkózni ahhoz. És ennek szól a pontszám is.

10/6,5.