The Bronx – IV

Tracklist:

01. The Unholy Hand
02. Along for the Ride
03. Style Over Everything
04. Youth Wasted
05. Too Many Devils
06. Pilot Light
07. Torches
08. Under the Rabbit
09. Ribcage
10. Valley Heat
11. Life Less Ordinary
12. Last Relevation

Műfaj: punk rock

Támpont: None More Black, The Ghost Of A Thousand

Hossz: 36:43

Megjelenés: 2013. február 25.

Kiadó: White Drugs

Webcím: Ugrás a weboldalra

A Los Angeles-i The Bronx egy igazi sikertörténet: már rögtön az első koncertjükön felfigyelt rájuk az American Hi-Fi managere, hogy mindössze egy tucat buli után szerződést kapjanak az Island Def Jamnél, ahol megalapították saját kis kiadójukat White Drugs néven. A 2002-ben alakult zenekar három cím nélküli nagylemezt hozott össze, melynek mindegyike remekül sikerült  (és mindegyik más miatt): az első lemez erős, karakteres hardcore punk témái, a második őrült hangulata, a harmadik pedig a slágeres dalai miatt, ahol olyan himnuszokat hoztak össze, mint a Six Days A Week vagy az Inveigh (amit nyugodtan berakhatunk a legmotiválóbb dalok listájának élbolyába).

Aztán egy kicsit más vizekre eveztek, hiszen egy elég éles váltással kipróbálták magukat a tradicionális mexikói népzene világában: a Mariachi el Bronx szintén nagy siker volt és az új, kiegészült felállással szintén összehoztak két lemezt (a változatosság kedvéért cím nélkül). A kérdés az volt, hogy egy ekkora (2008- tól 2012-ig tartó) kitérő után mennyire tudnak visszatérni az eredeti The Bronx stílushoz? Az esélyes volt, hogy ha egy zenekar tagjai belekezdenek egy új projektbe, és azt sokáig művelik, akkor egy esetleges visszatérésnél lesznek új hatások – ez be is következett, de nem kell rögtön flamencós hangulatra és fúvósáradatra gondolni. Egyrészt arról van szó, hogy az eddig is remek orgánumú Matt Caughthran még tovább képezte a hangját: olyan szintre, amivel már a stílus legkiemelkedőbbjei között kell megemlítenünk (ha eddig nem tettük volna azt). Mivel ezt is a harmadik nagylemez óta változatlan felállású gárda hozta össze, így a “hardcore-osabb” témáktól el is köszönhetünk, mert megint a punk rock felé vették az irányt, ezúttal jóval dallamosabb hangzásvilággal. Meglepően sok nyugodt, rádióbarát dalt írtak ugyanis, a lemez második fele szinte csak ebből áll, míg az első mintha a harmadikról lemaradt B-oldalak válogatása lenne. Ennek egy hátránya van: míg az első öt szám között hallhatunk egy erős kezdést, az első klipes dalt és a lemez kvázi kiteljesedését a Too Many Devils képében, addig a lemez nagyobbik fele csak úgy (el)van, igazi tökös, karakteres számból pedig a Ribcage-en kívül nem sokat fogunk hallani (még az Under the Rabbit menti a menthetőt). Természetesen minden számnak van egy sajátos hangulata, és a szövegek is eszméletlen jók (mint mindig), de a többségének nincs igazi lendülete, sőt, néha még teljesen le is ültetik az addigi pörgést (Life Less Ordinary). Az összkép így vegyes, mert van egy nagyon erős fél lemez, illetve egy ugyan jól megírt, de hozzájuk képest kevésbé karakteres és lassú másik fél. A bevezetőben azt írtam, hogy három mesterművet raktak le az asztalra, a negyedik lemeznek pedig pont ez a hibája: ez szimplán csak egy jó lemez, hiába fejlődtek egy picit magukhoz képest a zenészek, a nagy bumm mégis elmaradt. 7/10 – írta: Kósa Bence