The Blackout – Hope

A debüt, a We Are The Dynamite még egy független kiadó (a Fierce Panda) gondozásában látott napvilágot, de már akkor olyan sikernek örvendhetett, ami minden tekintetben kuriózum értékű volt. Érdemes már itt megemlíteni, hogy ebben azért nem kis szerepe volt az előbb említett Lostprophets által nyújtott segítő jobbosnak, aminek egy közös turnét és Ian Watkins vendégszereplését is köszönhették az It’s High Tide Baby című dalban, amely talán az egyik legemlékezetesebb tétel volt a lemezen. Kár, hogy ezen kívül nem sok maradandó pillanatot jegyezhettünk fel tőlük, hiszen a WATD szeleburdi tételei a naiv komolytalanság ellenére sem feszegették komolyabban az igényesebb zenehallgató ingerküszöbét. Átlagos, közepesen unalmas emocore-ról beszélhettünk, amely talán ha öt évvel korábban kerül rögzítésre, akár még jelentősebb pont is lehetett volna a szintér palettáján. Így viszont maradt a másodvonal, már ami a minőséget illeti. Az ezt követően már az Epitaph által piacra dobott The Best In Town valamelyest változtatott a recepten, hiszen nagyobb arányban voltak fellelhetők rajta a rádió-kompatibilis szerzemények, aminek egyenes következményeként szerényebb lett az amúgy sem veretes izgalom-faktor is. Ennek ellenére a produkció kereskedelmi értéke egyre emelkedő tendenciát mutatott: turné többek között a The Used, a Limp Bizkit és a Paramore társaságában, plusz mindenféle kétes értékű feldolgozások rögzítése – a piac diktál ugyebár.

A népszerűség a tapasztalatok szerint magas várható értéket rendel a fenntartása érdekében alkalmazott egyszerűbb megoldások meghonosodásához és elszaporodásához, ez a Hope esetében sem mutatkozott meg másként. Az első single, a Higher & Higher szépen igazolni is látszott az előzetes hipotézist, amit végül maga a lemez maradéktalanul alátámasztott. Minden korábbinál „rockosabbak” lettek a dalok, és természetesen a szenzitív momentumok aránya is jelentősen megnőtt. A nyitó Amition Is Critical, ami a szövegét tekintve akár még valamiféle (nem túl mélyenszántó) ars poeticának is felfogható, fülbemászó dallamokkal indít, egyszerű felépítése pedig könnyen emészthető darabbá teszi. Az őt követő, kicsit a Story Of The Year-re emlékeztető Never By Your Side, illetve a már említett, erősen Ian Watkins énekdallamaira hajazó melódiákkal megbolondított első klipnóta (amelyben a rapper Hyro Da Hero is vendégszerepel – amiről mindenki döntse el maga, hogy tetszik-e neki vagy sem) erősen slágergyanúsak, de legalábbis egy autós játék soundtrackjeként bizton megállnák a helyüket.

Ezzel szemben a címadó tétel már erősen semmilyen, a keménykedő This Is Our Time refrénje pedig ismét csak veszett próféta nyele, a kellemes The Last Goodbye meg akár a Minutes To Midnighton is helyet kaphatna, már ha nem zavarna senkit, hogy a Shadow Of The Day egyes gitártémái kétszer ütnék fel a fejüket. A kétes identitásra utaló szőke fürtjeitől megszabaduló Sean Smith amúgy is úgy néz ki mostanság, mint egy erősen feminin megjelenésű Chester Bennington. Szerencsére a No More Waiting egy refrén erejéig tetszetősnek mutatkozik, a Devil Inside pedig a 2006-os EP hangulatát idézi férfiasabb megközelítésével. A You’re Not Alone és a Keep On Moving viszont megint a dögunalmas rádió-rock sallangok sorát gyarapítják. Külön szólnék a záró, The Storm címet viselő szerzeményről, ami nem is értem miként szorulhatott a lemez végére. Szerintem egyértelműen a Hope egyik legjobb dala, egy jó értelemben vett modern rock sláger, amely kellően ragadós énekdallamaival és lendületes megközelítésével komoly sikerpotenciált rejt magában. Ilyenből kellett volna több.

Summázva a fent írtakat, azt gondolom, hogy bár a Hope nem lesz az új Start Something, azért nem feltétlenül rossz lemez. Sőt, van rajta pár kifejezetten szórakoztató szerzemény, melyekre ugyan jövő ilyenkor már nem biztos, hogy emlékezni fogunk, de adott estben meglehetősen kellemes pillanatokat szerezhetnek a kíváncsi hallgató számára.

6,5/10