The Blackout Argument – Detention

Ezek a fiatal, és tényleg elképesztően elhivatott, szimpatikus srácok a jelenlegi formában csak 2009 óta zenélnek együtt, előtte még tagcserék és iránykeresés akadályozta őket az igazi áttörésben, ami számomra a Remedies dalaival jött el. Azt az albumot úgy lehetett odatenni olyan klasszikusok, mint az After the Eulogy, vagy a Tomorrow Come Today mellé, mint az utolsó Brand New-t a búcsúzó Crime in Stereo mellé: voltak egyértelmű hasonlóságok, párhuzamok, ennek ellenére a lemez alaposan átgondolt lendülete, a hardcore-tól csak bizonyos elemek megtartása mellett eltávolodó magatartása helyet sem hagytak az áthallások vádjainak. A Detentionnel a srácok célja egyértelműen a további bizonyítás volt: meg akarták mutatni, hogy ez a társaság most már végleges, kerek, és hogy meg tudják ismételni, a Remedies színvonalát, sőt, felül is tudják múlni azt, ennek érdekében pedig tényleg szinte mindent bevetettek.

Először is egy általában kevésbé fontos, itt viszont mégis megkerülhetetlen tényezővel kezdtek: a koncepcióval. A Remedies egy számomra kissé nonszensznek tűnő növényterápiás háttértörténettel rendelkezett, ehhez képest mindenképp hatalmas, és rendkívül pozitív váltás, hogy a srácok a ’80-as évek egyik legnagyobb kultfilmjét, a The Breakfast Clubot (Nulladik óra) állították a középpontba. A dalokban ez tetten érthető a szövegekben, vagy egyes bevágott részletekben, de ott van a borítón, a promószövegben, a bookletben, és a mentalitásukban: a BOA tagsága legnagyobb örömömre felfedezte az első pillantra csupán tinidrámának tűnő Hughes klasszikusban a mélyebb jelentést, és ezt formálták saját képükre, elvégre egy öttagú zenekar simán megfeleltethető a film felállásának (mondjuk a „brain”, a „recluse”, a rebel”, meg a „jock” még megvan, de a bandában a „beauty” keresését inkább más neműekre bíznám). No de a lényeg a zene: ismét tizennégy tételt hallhatunk, bár most kimarad az intro, és egyből nyitnak hat olyan dallal, amelyek az előző lemez legjobb slágereit idézik. Dinamikus, kemény, de fogós, és karakteres dallamokat felsorakoztató dalok, amelyek, ha nem is váltanak tempót félpercenként, azért lazán meg lehet különböztetni súlyosabb, durvább tételeket, és lazább nótákat. A hármas számú Satisfying Angstben felbukkan a nemrég a Sights & Sounds keretein belül szintén poszt-hardcore vizekre evezett Comeback Kid dalnok, Andrew Neufeld, nem szerepel sokat, de pont eleget ahhoz, hogy feltegye a koronát az amúgy is kiváló számra. Az olyan dalok, mint a High Treason on Your Own, vagy a Fine Feathers Make Fine Birds villámgyorsan hatalmas kedvencek lettek, a zenészek mind-mind tökéletesen építenek fel egy egyéni, jellegzetes megszólalást és dallamvilágot, miközben Raphael remek énekdallamokat, és üvöltéseket hoz, ráadásul a hangszínében van egy kis Gray-es fásultság is, amit azért könnyen el tud oszlatni az okosan használt breakdownok alatt.

Sajnos a Versus the Northern Winddel egy gyengébb sorozatuk kezdődik el, csúnya dolog, de ezek sajnos töltelékdalok lettek, ráadásul azzal, hogy követik a formulát, elég erősen össze is folynak. A dolgok rendjét az Untold Memoirs állítja helyre, a Call the Tiny Sister’s Dog pedig egy okos húzással zongorás betéttel vezeti fel a lemez utolsó harmadát (a fekete-fehér billentyűkön amúgy magyar srác, Erdélyi Atilla játszott). A zenekar egy meglepő húzással két aduászt hagyott a lemez végére, ha kikapják középről azt a három dalt, akkor az év legjobb lemezeként üdvözölhettem volna a Detentiont, de így csak annyit nyernek, hogy nagyon kellemesen búcsúzik a hallgatótól a lemez: az Overweight Against Heart Attacks refrénjében a zenekar sokat hangoztatott szlogenje tűnik fel, hardcore-os himnikussággal, és imádnivaló gitártémával, ráadásul még egy német rapper, Casper is vendégeskedik, ami a Southern Oracle EP-hez hasonlóan jól sül el. A végén az At Daggers Drawn With Life-ban pedig már tényleg egy az egyben utalnak a Breakfast Clubra, hogy aztán különösebb lassítás nélkül kizenéljék magukat a playlistről.

A Detention mindenképp az év egyik legfontosabb kiadványa, hibái ellenére is: a hamarosan hozzánk is ellátogató boysetsfire-ból kiinduló, de rengeteg egyedi színfolttal bíró zenéjük lazán lenyomja a legtöbb dallamos metalcore lemezt, sokkal összeszedettebb, precízebb, és egyedibb módon vegyítik a tiszta énekdallamokat a verzék alatti durvább hangvétellel, mint amerikai kollégáik. Sajnálatos módon annyira teljesíteni akartak a srácok, hogy végül picit túlzásba vitték, és nem szelektáltak elég szigorral, de ez a gyengébb percek ellenére is egy hihetetlenül energikus és slágeres korongot eredményezett, aminek egyetlen hibája az, hogy a srácok túlságosan szeretnek zenélni. Emiatt pedig én aztán nem fogom őket szapulni.

8/10