The Blackout – Start the Party

Hervasztó lehet az érzés, ha valaki az erős hátszél ellenére sem képes maradandó nyomot hagyni a nagy zenei palettán; talán éppen ez a frusztráció eredményezte azt, hogy kényszeresen próbáltak valami figyelemfelkeltő dolgot kitalálni az új album kapcsán, aminek révén végre tudomást szerez az emberiség a létezésükről: az ehhez vezető utat egy ún. „party lemez” elkészítésében látták. Figyelembe véve a korábbi kiadványok színvonalát, a mellékelt borító látványa kapcsán keletkező benyomásokat, majd pedig a címadóhoz készült klip kifinomultságát (ami eloszlatja a kétségeket afelől, hogy az ivás jobban megy nekik, mint az MS Word használata), az ember keze pikírt gondolatoktól kezd el viszketni, ugyanakkor, a recenzor rosszmájú voltát cáfolandó, maradjunk a standard érvelés kaptafájánál. Ami a pozitívumokat illeti, az egész korong olyan végletesen egyszerű, mint a bot, de az első felét tekintve egész kellemesen hatnak a legkevésbé sem komplikált megoldások. Sehol nem fenyeget bennünket az a veszély, hogy akár csak egy hangfoszlány erejéig hallunk valami eredetit, szóval amennyiben valakit nem ejt zavarba az a tény, hogy ez alapvetően alulról korhatáros zene, akkor nagy valószínűséggel kedvelni fogja az olyan, egyébként Andrew W.K. buli-pozitív pillanatait idéző dalokat, mint a kétségtelenül sajátos esszenciának tekinthető címadó, a kicsit a ’80-as években lubickoló Radio vagy igazából bármi a lemez első feléről. Hogy a kevésbé kényelmes negatívumokról is szót ejtsünk, a lemez másik fele úgy en bloc felesleges, külön kiemelve a You című förmedvényt, amit akkor sem hallgatnék meg még egyszer, ha ostorral kényszerítenének rá. Igazából nagy különbség van a komolytalanság és a mindenféle stílust nélkülöző infantilizmus között, ami elsősorban a generációs problémának tűnő felszínesség, illetve beszűkültség eredménye. Mert hiába süt az egészről, hogy nem gondolták komolyan, az, hogy egy teljes lemez, írd és mondd, egyetlen kultúrtörténeti utalása egy – amúgy valóban vicces – sörreklám felidézése legyen, az minimum kétségbeejtőnek nevezhető. És akkor még szót sem esett a produkció ékköveiként csillogó feldolgozásokról (Boom! Shake the Room; Super Freak) – ilyenekért jobb helyeken verés jár.

Konklúzióként még annyi tartozik a számadáshoz, hogy koncepció, illetőleg bárminemű kreativitás nélkül még b-lemezt sincs sok értelme csinálni. A My Chemical Romance vagy éppen a Blessed by a Broken Heart legalább képes tartalmasan szórakoztatni, avagy görbe tükröt állítani valami elé, mindezek nélkül a Start the Party hanganyaga pontosan annyira értelmetlen, mint bármelyik LMFAO „party himnusz” vagy, mondjuk, a cheerleader uniszónó a címadó dal kellős közepén. Hiába van a korong első felén több fülbemászó tétel, ha süt az egészről az ostobaság, amin érdemben már a helyenként felbukkanó, Bon Jovi-s ó-ózás sem ronthat többet. Mentségükre szóljon, hogy a végén legalább elnézést kérnek mindenért.

4/10