The Black Keys – El Camino

Az El Camino viszont válaszút, abban a tekintetben, hogy ezúttal megpróbálták a lehető legfogyaszthatóbb végeredményt elérni, és e cél érdekében feláldozták a múltba tekintő elemek egy részét. Olyannyira, hogy első hallásra nagyon kevésnek tűnik az eddig domináns blues rock hatás. Egyedül a rengeteg szinti alatt sokszor eltűnő gitár hangja, illetve az Auerbach által szállított, ZZ Top-ízű gitár- és gyakran felettébb vicces kiejtéssel előadott énektémák miatt lehet a fekete rabszolgák leszármazottainak zenéjét idéző megoldásokról beszélni. Bár ezekből azért van bőven, és sokadik hallgatásra előjön a várva várt dög is, egy ilyen lemeztől azért azt várná az ember, hogy elsőre működjön. Másfelől viszont pozitívum, hogy nem írtak hetedszerre is többé-kevésbé ugyanolyan klisékből építkező korongot. Lehet, hogy ezzel bepucsítottak a zeneiparnak, de kit érdekel, ha az ilyen tüzes férfiszerelem remek dalokat eredményez? Sajnos azonban úgy tűnik, hogy feleslegesen hajoltak le a szappanért, és ebben szerepet játszik, hogy amit eddig lehetett minimalizmusnak nevezni és erénynek tekinteni, az egy toplistás lemez esetén inkább egyszerű igénytelenségnek tűnik. A dalokon hallani lehet, hogy kapkodva összedobált ötletekből, rohamtempóban kellett őket megírni a koncertekkel is megszakított lemezfelvétel során (kétszer is eljátszák például a „szóló gyanánt toljuk a refrén énektémáját” mókát, ami negyven perc alatti játékidőnél pofátlanság, és nem győz meg a zenekartagok hihetetlen kreativitásáról sem). Bár a számok többsége messze nem hallgathatatlan, és még a sok középszerűben is vannak figyelemre méltó témák, az igazán jó dal mégis ritka, mint a fehér B.B. King hasonmás, ez pedig arra utal, hogy nem volt idő vagy kedv szelektálni az ötleteket. Az értékelhető dalszövegek nyomtalan eltűnése is biztos jele a slendriánságnak: helyenként teljesen összefüggéstelenek, vagy ha mégsem, akkor legalább közhelyesek, jó sorokat nagyítóval kell keresni, és időnként valahogy nem is passzolnak az adott számhoz. Szinte látom lelki szemeim előtt az arcszőrzetét vakargató frontembert, ahogy erejét megfeszítve gondolkodik, mit is énekeljen a zenei alapra, de képtelen elkapni a régi, sufnituning időket idéző módszerrel, de új felfogásban írt dalok hangulatát. Persze lehet mondani, hogy az ellentmondásosság része a zenekarra kétségtelenül jellemző öniróniának, de mindeddig ezt csak a valóban szellemes artworkökön és videókban lehetett megfigyelni, számok esetén sosem. Nem is feltételezem, hogy pont most akarnának tudatosan poénzenekarrá változni, tekintve, hogy ezúttal még a direkt viccelődés is inkább bizonyult kínosnak, mint szórakoztatónak. Többeket érdekelhet, hogy a lemez producere, Brian Burton, a.k.a. Danger Mouse, a bébiszitterkedés mellett ezúttal a dalok megírásában is részt vállalt. Nos, nem kellett volna. Ha megmarad „külső fülnek”, akkor talán sikerült volna elkerülni legalább a tényleg bosszantóan béna részeket.

Akármennyire élvezetes is egyik-másik dal, képtelen vagyok elfelejteni, hogy a The Black Keys munkamódszere ezúttal meggátolta a csapatot egy jó lemez elkészítésében. Egy ilyen produkció rettenetesen komoly érv a letöltéspártiaknak: az albumért ugyanis komolyabb összeget elkérni ugyanúgy vitatható, mint egy kiváló anyagot letépni a netről. Én elhiszem, hogy Dan Auerbach szerelmes a zenébe: ez hallatszik, dacára minden unalmas dalnak és kamu akcentusnak. De ez sajnos nem tudja feledtetni a tényt, hogy a zenekar túl keveset várt a lemezkiadással, illetve túl kevés időt és energiát ölt a felvételbe. Ráadásul az eddigi anyagoknak, bár azok is futószalagon jöttek, mégis volt egy sajátos hangulatuk (egyáltalán nem meglepő például, ha az ő számukkal kezdődik a Sons of Anarchy), de az új lemezen a füstös, piaszagú porfészekfeeling csak egy-két dal (Gold on the Ceiling, Little Black Submarines) erejéig jelenik meg. Ez pedig így rohadtul kevés.

4/10