The Black Dahlia Murder – Nocturnal

Az önmagát egy máig felderítetlen gyilkosságról elnevező, detroiti The Black Dahlia Murder harmadik nagylemezének már a Kristian Wåhlin borítótervével ellátott csomagolása is azt az áporodott, fagyos, melodikus, északi death metal bűzt ontja magából, ami a modern hangzás vaskos köpenye ellenére többé-kevésbé eddig is kipárolgott muzsikájukból. Külcsín tekintetében tehát mindenképp adott az előrelépés eddigi artwork-jeikhez képest, bár a kép teljesen necro svéd utánérzés, mindenképp jól bemutatja hangviharjuk zordon auráját. Eddig sem igen lehetett rájuk fogni a kompromisszumra hajlás csúnya vádját, ám a tisztább, szellős, mégis súlyos, az eddigi cuccaiknál jobb hangzású Nocturnal tényleg olyan, mint egy nazgúl-gúnyába öltözött orrszarvú, s hasonló kíméletlenséggel is csörtet előre a koponyákkal szegélyezett éjszakai úton (hogy egy ideillő hasonlattal éljek) – a vehemencia mellett az állat rövidlátásával is felvértezve, de erről majd később!

Bevallom, nekem nem volt szimpatikus a csapat egész addig, míg az idei Brutal Assault fesztiválon meg nem tapasztaltam élő erejüket; a Miasma lemezt talán kétszer bírtam meghallgatni, akkoris mintegy önmegerőszakolásként hatott, elődje, az Unhallowed bár jobb korong volt, de sokat az sem pörgött nálam. Ha a Cannibal Corpse, Broken Hope pólókban színpadra álló horda helyre nem is állította teljesen renoméját, a koncert után azt azért elkönyveltem magamban, hogy érdemes lesz várni az új matériát. És valóban, az idei anyag hallgattatja magát, bár Trevor Strnad vokalizálásából a magasabb fekvésű koboldos visításait még mindig szoknom kell (a mélyebb hörgéssel nincs gond), immár okosabban használja ezt a hangját is, egy-két helyen igencsak gonosz dolgokat művel, pl a Deathmask Divine refrénjében vagy a To A Breathless Oblivion befejezésében.

Azon túlmenően, hogy a körítés igényesebb, a zene is valahol fogósabb lett, hisz amellett, hogy ismét nehezen befogadható harmincegynéhány percet szállítottak le, jópár téma, harmónia rögzül elsőre az elejétől a végéig szélvész sebesség dacára. És valahol itt jön képbe a bevezetőben említett rövidlátás is; kíméletlen az egész CD, a gyorsaság dominál szinte végig az itt-ott középtempós szaggatásokkal is terhelt lemezen, s talán az Unhallowed-nél is mélyebbre ásták magukat a death metal gyökereibe. Szinte az összes létező nagyobb európai illetve amerikai death csapat munkásságában elmerültek, s mikor már teleszívták magukat méreggel, romlással és halállal, a felszínre bukkanva egy olyan lemez képében fakasztják minden összeszedett tudásukat a delikvens nyakába, hogy annak eszében sincs a tagadhatatlan hatásokon merengeni, inkább tobzódik az albumban.

Hisz már az Everything Went Black is egy jól megszerkesztett, eltalált témákból felépített darab, súlyos, harapós és melodikus riffekkel egyaránt felvértezve – nem mondanám, hogy komplex, (akárcsak az egész CD), inkább a blast és a tukatuka megy, Shannon Lucas (ő váltotta fel elődjét, Pierre Langois-t, illetve basszer poszton is cserét eszközöltek, Bart Williams penget eztán Dave Lock helyett) intenzíven teszi a dolgát a bőrökön, főleg a lábdobon alakít nagyokat. A szólója kellemes, bár lesz még nála jobb is, és a dal a durvasága mellett is kerek egészet alkot. Ezután lazán gördülünk át a rövid Fear Factory-szerű mángorlás után ismét 200-ra kapcsoló, svédacélba hajló, klipes What A Horrible Night To Have A Curse-be (mintha lett volna egy EP-jük ezzel a címmel), melyben szintén kapunk egy jó kis virgát a fogós témák kavalkádjába csomagolva.
A Virally Yours és az I Worship Only What You Bleed sem tesz be az intenzitásnak, karakterükben továbbviszik a nyitó duóval megkezdett utat, azaz változatos témákkal tarkított sebes zúzdák. Brian Eschbach és John Kempainen gitárosok keze reszel folyamatosan, a címadó és a Deathmask Divine duójáig kíméletlen őrlést kapunk, míg a lemez közepére helyezett dalok már kezdésükben is egy kiváló, szomorú svéd harmóniákkal beoltott „slágert” hordoznak magukban. Épp idejében érkeznek, hogy elkerüljék az öncélúságba, unalomba torkollás csapdáját, bár a brutalitásból jottányit sem engednek, a gitártémáik szinte dúdolhatóan dallamosak, s az alájuk pakolt lábdob-dübörgés erősít rá a durva élükre – így együtt első hallgatásokkor nem törik meg a durva áradatot, viszont elősegítik, hogy ne lehessen hamar megunni a CD-t. Főleg a Deathmask refrénje a duplázóval kísért gonosz károgással hatalmas, én egyértelműen ezt a dalt tartom a Nocturnal legjobbjának, a közepén lévő sulykolás pedig odavág.
Az Of Darkness Spawned-től aztán ismét az aprításé a főszerep, feloldozás csak a gitárharmóniák képében lebeg előttünk, de el nem érkezik, mert a Climatic Degradation nem adja meg, bár a végig magas színvonalon belül egy kevésbé fogós darab, annál inkább teret ad a To A Breathless Oblivion-nak. A dal harapós riffekkel kezd, és lassabb középtempóban pakolja Shannon a tamokat, ellenben mondanom se kell a lábának nem bír itt sem megálljt parancsolni. Az Oblivion a lemez legjobb harmóniáját is felvonultatja, csak annak rövidsége okán lehetne fanyalogni, de anélkül is remek és hangulatos besúlyosodást interpretál Trevor gonosz hangorkánja mellé, a befejezése pedig felettébb hatásos. A záró Warborn ezek után kegyelemdöfésként hat fajsúlyos mángorlásával, hamisítatlan svéd gitárdallamaival; s megbizonyosodhatunk, a Black Dahlia tényleg pályafutása eddigi legkomolyabb anyagát szállította le arra a bizonyos asztalra.

Aki eddig nem ismerte őket, érdemesebb itt kezdenie, mert a legkerekebb dalaikat hozták össze, bár azért észre lehet venni, a dalírási metódusokban, fogásokban, ötletekben ott van a nagyok zordon öröksége, de ezzel együtt is egy nagyon jó kis death anyag a Nocturnal.

9/10

Black Dahlia a MySpace-en 

E-Card