The Black Dahlia Murder – Deflorate

Tény, sok rajongójuk fültágítós okoskata a „Rosehillről”, de tagadhatatlanul többről van itt szó, mint egy újabb olvashatatlan logós core kvintettnél. Az első hiba már alapvetően a deathcore bélyegnél felmerül, nyilván a feketedáliában is megvannak a metalcorera jellemző fúziós megoldások, de az alapvető felépítés, egyértelmű death metal, méghozzá elsősorban az európai gitáriskola tananyaga szerint. Tehát, lassan, de biztosan most már jó lenne így 2010-be elfelejteni, az olyan kijelentéseket, hogy a legjobb deathcore csapat a TBDM. Nem az, na. Visszatérve, a zenekar alapvetően az új albummal se változatot sokat a már bevált képleten, de, mint mondtam a lécet ezúttal is igyekeztek magasabbra tenni, hogy a permanens emelkedés, ne menjen át szinuszgörbébe. A Deflorate gyakorlatilag teljesen egyenes és racionális folytatása annak a szálnak, amit az eddigi legsikeresebb lemezüknél a Nocturnalnál letettek. A szintén Metal Bladees kiadvány ezúttal viszont mindössze 10 dalt tömörít, de azok tökéletesen körbe is írják, abban a bő fél órában miért szeretik annyira ezt a csapatot. Az első találkozása a lemezzel mindenkinek a borító, ami lássuk be elég szélsőséges módon megosztotta a közönséget. Hogy mit ábrázol a kép és mire enged utalást az alapvetően rejtély, de valamilyen ördögivé manifesztálódott buddha korommal borítja be az arra járókat, amire a Star Wars VI-ból az Uralkodó testőrei közül többen bólogatnak, vagy szemrebbenés nélkül alszanak. A viccet félretéve, jómagam alapvetően szimpatizánsa vagyok a borítónak, mert tetszik mind a színvilága mind a kvltságra törekvő hangulata. Igen kérem, ez tagadhatatlan. A Black Dahlia, ahogy már az előbbi lemezével is, most még inkább a korai nagyok festett designját majmolja. De kérdem én, miért ne tenné? Én is ezt csinálnám, elvégre a klasszikusabb műfajok éledeznek/éledezni fognak és a fúziók ki mennek a divatból. Csak szólok, akinek még nem esett le. Na jó, nézzük hát a tartalmat. Ahogy azt már említettem az ösvényről egy másodpercre se letérő töretlen erővel csörtető zenekar – nomen est omen – reméljük nem a „kivirágzását” adta ki ezúttal. Hiszen a csúcson vannak, elég meghallgatni a kezdő dal berobbanó erejét, a Black Valort. Tökéletes koncertkezdő dal, gyakorlatilag pit-daráló. Folytatása a klipes Necropolis is csak úgy süvít, látom már magam előtt élőben, ahogy srácok tömegei magasba tartott kézzel károgják mikrofonért kapkodva:

„Bring fortha wrath of cleansing fire
Here now in mankinds bleakest hour
O lord divine please break this silence
Destroy your race of faceless liars
Necropolis!”

Hiszen ki tudná; a csapat élőben a legjobb, elementáris erővel képesek lecsapni. Az új gitárosuk Ryan Knight (ex-Arsis) sikeresen beilleszkedett és így már neki köszönhetjük, például az A Selection Unnatural szólóját (és az album nagy részét is), ahol Trevort saját elmondása szerint egy születési rendellenességekkel foglalkozó műsor ihlette. De kit lep meg? A szövegek mindig is a gore-horror kettős jegyében fogantak. Személyes kedvenc a lemezről a Denounced, Disgraced, és a záró I Will Return lenne. Miért csak lenne? Nagyon megtetszett a keretes-szerkezetű gitárjáték ismerkedésünk korai szakaszában, de valamiért az volt az érzésem, hogy ezt már bizony hallottam. Lehet, hogy ez már csak az én illúzióm, hogy mindenhol őket látom, de kérem ez itt: August Burns Red. (TBDM, ABR) Ellenben érdemes kiemelni, hogy a korábbi lemezekkel ellentétben, hogy; úgy nagyon erősen egyik dal se emelkedik ki a sok közül, Mindegyiknek megvan a maga különlegessége, de semmi olyat nem hallunk most, amihez korábban ne lett volna szerencsénk a zenekar kapcsán. Ez nem kifejezett hiba, de a kritikusok ugye miért vannak; hogy hibát találjanak, ott ahol más örömöt keres. Vagy az a nem jó, ha túl újító, vagy az a nem jó, ha olyan, mint az előző. Ez az album valahol a kettő között van, valamiért úgy érzem a következő lemezük vízválasztó lesz. Ahogy mondjuk, egy ex-menő csapat se tudja az évezred elején sikeresnek számító lemezét eladni öt-tíz év múlva, úgy ugyanúgy elérheti ez a ’Dahliát és a hozzá hasonló csapatokat. Hogy mégis, akkor mi is a különlegességük? Van bennünk valami olyan speciális potenciál, energia, és egy olyan különleges atmoszféra, ami messze kiemeli őket az átlagból, sőt egyenes fel is repíti őket. Ez lehet a titok… Na, de, hogy élő erejükről is megbizonyosodjunk, a csapat idén télen is ellátogat hozzánk (múltkor; azelőtt), azaz most hétfőn (2010. január 18-án), mindenkinek kötelező a Skalar és a Concerto által Diesel Klubban megrendezésre kerülő Bonecrusher Fest. Akinek pedig nem lenne elég a ’Dahlia fröcsögése egy népligeti kiránduláshoz, annak jelzem, hogy olyan zenekarokkal osztja meg a színpadot aznap a zenekar, mint a The Faceless, az Obscura (Cosmogenesis), a 3 Inches Of Blood, a harmadszorra itt járó Carnifex, a Necrophobic és az „ütve-túró” mesterek, az Ingested. Jelölni itt tudtok.

8/10.