The Black Dahlia Murder – Everblack

Ha egy csapat egyszer megalkotja életművének legjobb darabját – általában ezt a címet a zseniálisra sikeredett bemutatkozás vagy pedig a rettentő mód egyben lévő Nocturnal érdemli ki, én speciel az utóbbira tenném a voksom –, onnantól kezdve tapasztalat ide vagy oda, nincs könnyű pozícióban. Persze egy-egy ilyen alkotást követően joggal érezhetik a felhők között magukat az adott gárda zenészei, de odafent már össze is futhatnak a jövőre vonatkozó, alacsonynak éppen nem nevezhető elvárásokkal is. A magasra helyezett mérce egyetlen hátránya csupán az, hogy onnantól kezdve illik minden alkalommal megugrani azt. Ez persze embertelenül nehéz feladat, de szerencsénkre a Dahlia nem az a fajta zenekar, akik megrettennek egy ilyesfajta kihívás láttán. Bár a Deflorate egy leheletnyivel elmaradt az előző alkotásoktól – na de ez is kétségkívül relatív, kíváncsi lennék hány csapat szeretne csak ennyivel gyengébb korongot kiadni a kezei közül –, az azt követő Ritual újító megoldásai viszont hihetetlen erővel törtek elő a hangfalakból, stílusosan demonstrálva a zenekarban rejlő mélységeket, még ennyi év elteltével is olyat mutatva, amivel nevetve lepipálták a konkurenciát. Tulajdonképpen, ahogy a hatásvadász bevezetőben is említettem, igazán rosszul sikerült albumról nincs is értelme vitázni, ez pedig az Everblack megjelenésével sem változott. Az biztos, csalódásra nem sok okot ad az új lemez, mindent belesűrítettek, amit egy The Black Dahlia Murder korongtól elvár az ember: úgy szólal meg, ahogy azt a csapattól már joggal el is várjuk, a tempó hamar az egekbe szökik, az ismerős elemek felbukkanását pedig minden szerzeményben megörvendezzük.

Azonban mégis mintha egy kicsit nehezebben gyűrné maga alá a felfokozott lelkiállapotban lévő hallgatóját ez az alkotás. Technikailag nagyon rendben van az egész anyag, azonban a rendkívül korrekt módon megírt hangszeres részek sem képesek mindenhol palástolni a fogós ötletek és dallamok hiányát. Ez alkalommal egy hangyafülnyivel kevesebb az emlékezetes momentumok száma, egy kicsit jobban meg kell küzdeni a szerzeményekkel, aztán persze ugyanúgy a hatalmába keríti az embert a lemez. Sajnálatos módon ez főként az első néhány tétel esetében lehet hatványozottan érvényes, emiatt a kezdés az első hallgatás alkalmával akár haloványnak is tűnhet, de aztán érkezik a ’Raped In Hatred By Vines Of Thorn’ vagy a ’Phantom Limb Masturbation’ és kellő mértékben megdolgozzák hallójáratainkat. A tízedik tételt követően pedig a kezdeti nehézségek ellenére is újabb hallgatásra ösztönöz. Talán lesz olyan, akinek ez már kevésnek, esetleg túl tipikusnak bizonyul, de összességében még így is pozitív érzeteket hagy maga után a korong. Az albumon szereplő szerzemények egyébként hangulatukat és szerkezetüket tekintve rendkívül egységesek, jól felépített ötleteket kaptunk. Ryan gitárszólóinál ugyan sokan jobban preferálják John munkásságát, de nincs semmi szégyellnivalója az Everblack által felvonultatott megoldásokért, a záró ’Map Of Scars’ című szerzeményben azért rendesen odatette magát – részemről már a Ritual szólóival sem volt gond. Trevor énektémáival hozza a tőle elvárt szintet, az előző korong kísérletező megoldásai most is visszaköszönnek, de ha valaki már eddig sem szívlelte a hanghordozását, az nem most fogja megkedvelni. Azonban ez a lemez nem is az új tömegek meghódítása miatt íródott, ez a lemez azoknak szól, akik tűkön ülve várták, hogy elkészüljön egy ízig-vérig The Black Dahlia Murder anyag. Persze hozzám hasonlóan lesznek olyanok, akik ismét egy kicsit többet vártak ennél, és emiatt esetenként húzták is a szájukat, de még így sem sikerült kitessékelniük a lejátszóból a korongot. Nagyon úgy tűnik képtelenek igazán nagyot hibázni, ha a továbbiakban is tartják ezt a minőséget, még bizonyára sokáig kíváncsiak leszünk a zenéjükre. Az év végi listákon pedig már most megelőlegezem: előkelő helyeken fog felbukkanni az Everblack. 8/10