The Austerity Program – Black Madonna

„Azok a ‘gyakorlati emberek’, akik mentesnek vélik magukat minden szellemi befolyás hatásától, rendszerint valamelyik rég elhunyt közgazdász rabszolgái. Magas állásokat betöltő őrültek, akik hangokat hallanak a levegőben, hajdani könyvmolyoktól kölcsönözték rögeszméik magvát…” /Általános elmélet, 1936/ – John Maynard Keynes

Ez az idézet az itt látható virágmintától eltérően meglehetősen pőrén megdizájnolt (egy név és egy albumcím, vajszínű alapon) promó-tok által rejtett korongra nyomva olvasható. Nem tudom, mennyire ismert hazánkban a The Austerity Program név, mindenesetre a bandát két srác alkotja New York City-ből; Thad Calabrese basszusgitáros, Justin Foley gitáros és „énekes”, valamint Dobgép, a dobgépük. Thad és Justin a főiskola alatt kezdett együtt zenélni, és bevallásuk szerint sokat hallgattak közösen Bolt Thrower-t, ám az angolok death metalja ugyancsak messze esik attól, amit hőseink prezentálnak, így valószínűleg az irónia lágy húrjai pendülnek meg e kijelentésük mögött. Az első koncertet ’98-ban adták, Coney Island-en, és erről van egy jópofa idézet a honlapjukon: „soha ne próbáljátok beadni nekünk, hogy ott voltatok, mivel személyesen ismerjük mind a 11 nézőt, aki eljött.”
Thad jelenleg Brooklyn-i lakos, Justin pedig Queens-i, havonta háromszor próbálnak egy bérházban, amihez a következő kommentet fűzik: „nem tudom, a szomszédok mit gondolnak a zenénkről, de még egyszer sem kopogtattak be CD-t kéregetni. Nyárspolgárok.” Ezek a humoros srácok a saját maguk által a Fordham-i Evangélikus templomban felvett Terra Nova kislemezt tudhatták hivatalos diszkográfiájukban mindeddig (a demókon kívül), a nagylemez megjelenéséig pedig tíz évnek kellett eltelnie, s a 8 szám hallatán azt mondom, keresve sem találhattak volna otthonosabb kiadót maguk számára, mint a Daughters, a Zozobra, a Discordance Axis, a Knut, és az ehhez hasonló bandák anyagait gondozó HydraHead.

Mentalitásban, és a lemezen felhasznált riffek egy részében is úgy érzem, valahol a mélyben ott dolgozik a The Austerity Program-ban a Jesus Lizard-féle, valamint a Washington DC-beli agyas, noise-os, intelligens és destruktív punkzene, ez az attitűd több helyütt is felüti fejét, ám az AP több akar lenni ennél; az összkép pedig ezen túlmenően meglehetősen rideg és élettelen. Ez megmutatkozik egyrészt a technikás, idegtépő, sok helyütt monoton dobalapokban, melyek próbálják kontrollált mederben tartani az experimentális káoszt, másrészt a mechanikus, és zajosan karcoló gitárokban, kongó basszus-löketekben, punk, hardcore, és matekos szörnyszülött riff-monstumokban is. Ének nagyon kevés helyen van, akkor is csak egyfajta torz üvöltözés, bár kísérleti jelleggel enervált ének-próbálkozások is felbukkannak (Justin nem rendelkezik túl nagy hangadottságokkal), és vannak visszatérő struktúrák is, a muzsika mégsem a fogósságról, inkább az idegeken táncoló ritmikus témázásról szól. Egyfajta ipari ízt is hordoznak magukban a zörgő, csattogó ritmusok, a meglehetősen noise-os hangzás, a Godflesh és az EyeHateGod kísérleti párosításaként is emlegetik őket, és valahol a mélyben ez is jelentkezik. Tehát csúf, mocskos underground zene ez, barátságtalan, tömény, agresszív, összetett és nehéz hallgatnivaló, melyhez foghatót csakis az elidegenedett, embertelen urbánus pokol tud inspirálni, és világra segíteni. Refréneket nagyítóval keresve sem találni, alig adnak kapaszkodót a tételek – és bár sokadik hallgatásra kibontakoznak eltaláltabb témák, s rájössz, nem teljesen öncélú, koncepció-mentes zajongás ez, nem csodálkoznék azon sem, ha sokan két perc után kivágnák az ablakon a CD-t.

A Black Madonna egyelőre inkább csak érdekes, mint zseniális, és még underground körökön belül is csak egy szűk réteget képes nagy valószínűséggel megérinteni, ám azt hiszem, Justin-nak, és Thad-nek ez bőven megfelel a továbbiakban is. A kultikusságra bizony nem árt, ha előre rágyúr az ember.

http://austerityprogram.com/
http://www.myspace.com/theausterityprogram