The Absence – Riders Of The Plague

Ez a banda nagyon érzi az általa művelt stílust, s ha egy szóval kellene jellemeznem a korongot, akkor az a „dinamikus” lenne. A CD-nek valami elképesztően vehemens sodrása van, szinte végig magas a fordulatszám, ennek ellenére (szinte) sehol sem válik terhelő hallgatnivalóvá. Azt hiszem ez az az eset, mikor egy zenekar valóban a dalszerzés mind magasabb fokú elsajátításának elsődleges célját tűzi a mind őrültebb (tömeg) egyéniségre szert tevés elé. Azaz, az itt fellelhető kidolgozott és marcangoló thrash és melodikus death riffek, a súlyosság és a dallamosság kontrasztját kiemelő, s az intenzitást meg nem törő harmóniák, és a technikás, húzós dobtémák, szólók minősége az, ami kompenzálja a nemigen létező egyéniséget, a kevésbé változatos, ráspolyos torokköszörülést (Jamie Stewart torkából senki ne várjon tiszta refréneket, a dallamok szállítása a gitárosok terepe) és az innováció teljes hiányát. Titkuk pusztán abban rejlik, hogy jó témákat tudnak kiötleni, Peter Joseph és Patrick Pintavalle gitárosok szállítják folyamatosan az ötleteket, s tudják azt is, hogy kell belőlük Dalokat kovácsolni.

httpvh://www.youtube.com/watch?v=ZYIj7eDz8X0

Az Arch Enemy lehet kiindulási pont, még az Angela Gossow előtti időkből, s leginkább talán még a Burning Bridges áll közel az ‘Absence világához. Aztán nem véletlen a Testament klasszikus Into The Pit dalának az eredetihez hű interpretálása sem, Chuck Billy-ék munkássága is érezhetően rajt hagyta keze nyomát a Riders..-en. A vastag és sűrű sikálós részekről elvétve a Carnal Forge (bár annál old school-abbak hőseink), egy-két harmóniáról és az énekről nyomokban a korai Dark Tranquillity, valamint legfőképp az At The Gates, és csak villanásnyi időre, néhol a Dew-Scented neve merült fel bennem. A promótálási célból digitális formában elérhetővé tett Dead And Gone igazi headbang-elő középtempós darab, bár a duplázó folyamatosan pereg, nemigen gyorsul fel, s nem is igazán érthető választás számomra, mivel vannak ennél erősebb tételek is; ennek a bandának a címadó, a World Divides, és az Awakening féle szegelős, vad tempóval, szólóorgiával, durva és melodikus, ám változatos riffekkel tarkított féktelen száguldás áll igazán jól. Ha alaposan megnézzük, gyenge témát nem nagyon találunk egy darabot se, s ugyan a lemez a vége felé már önismétlőnek tűnhet a szűkebb műfaji keretek miatt, és a sok szóló is zavaró lehet itt-ott, mivel egy idő után elég kiismerhetővé válnak; azért a lehetőségeikhez mérten igyekeznek változatossá tenni szerzeményeiket. Erre jó példa az Aghora-ból ismert Santiago Dobies flamenco ízű bevezetője a málházós, néhol szinte grind-ig gyorsuló remekbeszabott The Murder elején; a totálisan Colony / Clayman korszakos In Flames ízű Echos; az instrumentális, kiváló szólókkal ellátott Outro, illetve a szintén ének nélküli, ám inkább csak átvezetőnek, semmint teljes értékű dalnak tekinthető Prosperity, továbbá pihentetően akasztja meg a darálást a The Victorious Dead szegelésében a dallamos leállás is.

A lemez hangzása teljes mértékben passzol a műfajhoz, telt, vaskos, kellően mély, s szinte duzzad az erőtől, James Murphy (Testament, Death), Jonas Kjellgren és Per Nilsson (Scar Symmetry), valamint Jonas Granvik (Without Grief, Edge Of Sanity) pedig büszkén adhatta a nevét a produkcióhoz vendégszereplésével, mivel egy nagyon erőteljes, ha nem is klasszikus és megkerülhetetlen gyöngyszeme ennek az irányzatnak. Egy szó, mint száz, a stílus rajongói tudják a dolgukat, nekik kötelező a Riders Of The Plague, de mindenki bátran próbálkozhat.

8,5/10