The 1975 – The 1975

Négy egyaránt sikeres EP-jük egy lelkes, bár meglehetősen kiforratlan elképzelésű, szintipop, indie, r&b stílusjegyeket vegyítő zenekarról tanúskodott. Sokáig úgy is tűnt, hogy a srácok nem igazán ragaszkodnak a nagylemez formátumhoz. A gügye akcentusával karakteres, tumblr-kedvenccé avanzsált Matt Healy frontember bevallása szerint számára a tökéletes album fillermentes melynek összes dala lehetséges kislemez-jelölt, sőt még Mike Crossey producert is sikerült bevonniuk a projektbe így aztán mindenki abban bizakodott, hogy a fiúk valami olyasmi bravúrt fognak végrehajtani, mint az Arctic Monkeys tette a Whatever People Say I Am…-mel 2006-ban. Ezért is olyan fájó többek között, hogy a The 1975 sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a névtelen lemez nem lett meggyőző debütálás, generációs alapmű meg főleg. A korong új nótái egyáltalán nem tudják fölülmúlni a korábbi, ezúttal (bántóan semmilyenre) újrakevert slágereiket, gondolok itt a még mindig dögös Chocolatere, a Jimmy Eat World-szerű Sexre vagy a masszívan dobcentrikus The Cityre, szóval ha ezek nem kaptak volna helyet a három fölösleges átvezetővel együtt tizenhat dalos kiadványon, az összkép még harmatosabb lenne. A Heart Outban talán meglenne a potenciál, a Drive filmzenéjéből ismert College-féle szintetizátorlüktetésével és szexi szaxofonszólójával, a Girls is egy kifejezetten jó dal, bár a Settle Downhoz, She Way Outhoz és a Pressure-höz hasonlóan ez is magával hordoz egy kellemetlen Chocolate utóízt. A mélypont azonban minden tekintetben a humoros című, de indokolatlanul elnyújtott Menswear, ahol konkrétan a dal feléig nem történik semmi…és utána sem több. Ne tessék megijedni, azért az összkép nem annyira kétségbeejtő, mint amilyennek tűnhet. A The 1975 karrierje fordulóponthoz érve kétesélyes. Vagy kimennek a divatból, vagy követik azt. 5/10