2011. október 8.
Tracklist:
1. Arms of the Sea
2. Black Horses Stampede
3. Reaching Home
4. Sanguine Draws the Oath
5. Consonant Hemispheres
6. Burning the Midnight Oil
7. Singularity
8. Minor Earth, Major Skies
9. Stoic Resignation
10. Foreclosure
11. Sketches from a Motionless Statue
Napjainkban futótűzként terjed a djentmánia, egyre több a banda, amely sajnos magában hordozza azt is, hogy egyszer csak zsákutcába kerül a dolog, mint azt már sokszor láthattuk az évek során. A holland Textures viszont már a kezdetektől kezdve ott volt, és tovább is léptek úgymond progresszivitásuk segítségével, ami miatt teljesen talán nem 100%-osan nevezhetőek a fent említett stílus huszárainak (bővebben). Eddig három albumuk jelent meg, melyből a csúcsra a 2008-as Silhouettes-szel kerültek, mely hömpölygő elszállásaival, de közben mégis az agresszivitást megőrizve, nemcsak mosolyt csalt az összetettebb zenét kedvelő emberek arcára, de még némi ismertséget is szerzett a zenekarnak, valamint egy átigazolást a Nuclear Blast-hoz. Ezután sajnos a zenekar és az énekes Eric Kalsbeek, valamint a billentyűs Richard Rietdijk útjai különváltak, ami tekintve az énekes kitűnő orgánumát, és Richard hangulatos témáit, vészjósló volt. Nézzük miként történt végül.
Előre leszögezem, hogy nagyon nehezen adja meg magát a lemez. Első hallgatás után nehezen vettem rá magam a következőre, de aztán minden egyes fülelés után egyre inkább magamévá vált a korong. A kemény részek kicsit háttérbe szorultak, és nem is azok viszik el a hátukon az anyagot, hanem annál inkább a progresszív kacsintgatások, lassabb ringatások, amelyek miatt alapvetően egy nyugodtabb hangulatot tapasztalhatunk. A nyugodtat persze nem kell szó szerint venni, ugyanis kieresztik ők azért magukat időnként, de nem árad belőle a frusztráltság, a düh, inkább úgy lehetne megfogalmazni, hogy afféle gondolkodós, de éber állapot zenéje a Dualism. Este egyedül egy félhomályban úszó szobában a leghatásosabb. Daniël –– aki a Textures előtt a holland Cilice nevű djent zenekarban tevékenykedett –– nagyon jól énekel, és ami még fontosabb, nagyon passzol a zenéhez, de bármennyire is hasonlít Eric-re, ő azért talán egy hangyányival jobb volt. Nehéz is lett volna túlszárnyalni, de azt azért valószínűleg senki nem is várta el, és legalább a félelmek, hogy mi lesz Eric nélkül a zenekarral, megcáfolódtak. A zenei megvalósításban jelenleg nagyon jót tesz, hogy általában csak akkor használják a stílusra jellemző pince-mély döngölést, amikor az odaillik, bár néha azért egy-két helyen még picit fölöslegesnek érzem. Tulajdonképpen ebből származik viszont az a negatívum, ami a stílusban való alkotás egyik buktatója, hogy a hosszú játékidő mellett a sok szaggatott mély téma bizony fárasztó tud lenni, és épp ezért nagyon hangulat zenévé válik az album, amit csak bizonyos alkalmakkor fogunk elővenni. Igazából pont amiatt jó a lemez, ami miatt annyira nem djent a Textures. Dalokat kiemelni fölösleges, no nem azért mert mindegyik egyforma lenne, hanem mert nagyon egységes az összkép.
Arra a kérdésre, hogy milyen lett az album, egyértelműen az a válasz, hogy jó. Nem kiemelkedően jó, de jó. A Silhouettes-t nem sikerült túlszárnyalnia, de talán ezt nem is várja el senki. Véleményem szerint a zenekarnak továbbra is abba az irányba kéne még jobban elmozdulni, ami elválasztja őket a színtértől, sőt ne adj isten el is hagyni azt, és elmenni teljesen a saját irányukba. Sajnos elkerülhetetlen, hogy amilyen iramban szaporodnak a djent bandák, előbb utóbb ez a szcéna is telítődni fog, és a stílus kliséi miatt nem fognak annyira extrának hatni ezek a megvalósítások. Viszont abból a plusz ízből amit ők csinálnak, abból igen is lehetne valami, ami miatt továbbra is jó zenekarként fogunk gondolni a Textures-re.
7.5/10
