Rövid lenne az a lista, amely azon fejlődőképes metalcore zenekarokról szólna, akik a sikert hozó lemezük után is képesek voltak egyenletesen magas színvonalat nyújtani hosszabb időn keresztül is, és nem csak a bevált recept megerőszakolását tűzték ki célul. Sajnos a Texas In July sem volt képes megismételni második albumán azt, amivel előtte oly könnyedén repültek be a színtért követő emberek tudatába. Az August Burns Red által simára taposott fiatalos, modern metalcore ösvényén indultak, ám a saját hangjuk keresése közben elvesztek a breakdownok és az önismétlés útvesztőjében, amely a One Reality egyhangú dalaiban teljesedett ki. Majd' másfél év elteltével azonban újra elérkezettnek látták az időt, hogy megmutassák, bőven van még bennük kraft.
Sokszor fordult már elő a történelem során, hogy egy banda a saját nevével fémjelzi az albumát, amely marketing szempontból sem utolsó dolog, hiszen az interjúkban el lehet mondani, hogy „
ezek most tényleg mi vagyunk„. Persze a legtöbbször csak a lustaság és az ötlettelenség számlájára írható ez a fogás, ám a
Texas In July esetében mégis elhisszük, hogy nem ez az eset áll fenn, hiszen ezzel a kiadvánnyal sikerült megugraniuk az első nagylemez által igen magasra tett elvárásokat. Ehhez pedig nem volt másra szükségük, mint fogni az
I Am és a
One Reality jobb pillanatait majd olyan mértékben keverni azokat, hogy több, mint fél órán keresztül tudjanak élvezetes dalokat produkálni. A rövid idő, amelyet a kiadótól kaptak a self-titled megírására, inspirálóan hathatott a srácokra, ugyanis az előző lemezen erőltetett groove témák végre a háttérbe szorultak, helyüket pedig átvették azok a kétgitáros parádézások, amelyeket a legutóbbi
I, The Breather is nagyon hiányolt. Az album üteme még annak ellenére sem lesz vontatott, hogy a breakdownok konstans módon kontárkodnak bele az izgalmas témák közepébe. A sok kiállás így talán elsőre zavaró lehet, azonban ritkán érzi azt az ember, hogy elege van az állandó ütemváltogatásból, hiszen most kellően profi munkát hallhatunk a komplett bandától, és nem csak
Adam Gray dobjátéka viszi a hátán az egész lemezt. Az August Burns Reddel való barátságuk fitogtatásaként még Matt Grainer is megmutatja magát az utolsó számban, ami talán a lemez legfeleslegesebb pillanata, bár a másik két vendégénekes jelenléte se fog valószínűleg senkinek sem feltűnni (Chadwick Jonhson a Hundredthből, illetve Dave Stephens a We Came As Romansből).
Az egyetlen dolog, ami három kiadvány óta változatlan, az Alex Good vokálja, aki az „ami nem megy, azt nem erőltetjük” alapon egy sort sem énekel tisztán (nem mintha akarnánk), viszont egy új hangszínt mégis elbírna a lemez, mert talán ez az egyetlen dolog, ami egy kicsit az egyhangúság felé sodorja az albumot (no meg az a tény, hogy a metalcore-t már sok-sok éve kijátszották). A Texas In July-nak ezzel a kiadványával azonban sikerült leiskoláznia a „mester” legutóbbi próbálkozását, hiszen a
Levelerhez képest jóval üdítőbb az összkép. Persze a stílus keretein nem igen lépnek túl, így semmi újdonságot nem hallhatunk a self-titleden, de végre úgy alakították ki a saját „hangjukat”, hogy az egyszeri metálzenét kedvelő emberek is mosollyal a szájukon tudják abbahagyni az album hallgatását. Ez pedig bőven elég ahhoz, hogy stílusában az idei év egyik legjobb lemezét adja ki a banda, akik a tavalyi csalódás után most újra reményt hoztak mindenki szívébe.
7/10
