Tenement – Napalm Dream

Ugyan a ’80-as évek punk hatásait manapság már csak nagyítóval lehet keresni, de azt azért szögezzük le, hogy a valódi punk színtér már rég elveszett a süllyesztőben, s azóta egy magát punknak hívó/jellemző – ki ahogyan mondja – szcéna próbálgatja a nevet fenntartani, amely valljuk be, olykor rendkívül giccses és álszent tud lenni. Itt természetesen nem a punk jelenkori leágazódásaira gondolok, hanem egy általános, generál problémára. Elég a YouTube-szájkarate huszárjainak a hozzászólásait végigolvasni egy-két punk zenével foglalkozó videó alatt, hogy képben lehessünk az elmúlt évtizedben, vagy talán még azelőtt felszínre törő gondokkal, félreértelmezésekkel kapcsolatban.  Azonban mindezek ellenére úgy tűnik, hogy végre vannak olyan próbálkozások, amelyek a küldetésüknek, ezeknek a hatásoknak a felszínre hozását tűzik ki, s mindezt teszik úgy, hogy egy leágazódással arrébb található műfajban vigyék azt véghez, a pop punkban. Talán a Dinosaur Jr, ambícióihoz tudnám hasonlítani, ahogy ez a trió hozzááll az alkotás szenvedélyéhez, s ahogyan a ’90-es évek dallamos punk bandáira kiemelten ható Descendents megjárt évtizedes utakat, úgy hat nosztalgiaként a hat éve – egy dobos váltást leszámítva – együtt lévő, appletoni pop punk csapat, a Tenement bemutatkozó albuma, a Napalm Dream, annak minden bájával és szerethetőségével, mert ezt bizony nagyon lehet szeretni.

Amikor felcsendül a Stupid World, akkor valahogy az ember mintha egy kellemes időutazáson esne át, hiszen a hangulat midwestern stílusban idézi elő a régmúlt, elsősorban közvetlenül a ’80-as évek, kissé zajos, néhol jobban vizsgálva garázs punk hagyományainak formuláit. Elég, ha csak a korai Hüsker Düre, The Replacementsre – nem véletlen, hogy az Another Girl Another Planet klasszikusukat a blink-182 át is ültette modern pop punk környezetbe -, a ’90-es évek Screeching Weaselére, vagy a ’90-es évek dallamos punk paneljeire gondolunk. S ha ez nem lenne még elég, itt bizony – ahogy az egész lemezen – megjelennek a brit szcénára jellemző basszusfutamok is – főleg alternatív/indie vonalon, elég csak az Ashre gondolni -, s a hangulat a vokál terén is elsősorban a brit alternatívban és garázs punkban utazó bandákat idézi a ’80-as évek punk befolyással bíró, amerikai színtere mellett. A szarkasztikus, néhol megfáradt, s egyben nagyon pökhendi – ez nagyon jellemző az intelligensebb punk zenékre – szövegvilág mindig keresi, hogy hol tud apránként csipkedni, de még is tegyék azt bájosan, néhol érzékletesen, érzelmesebben, mondhatni balladisztikusan. Egyébként bőven van merítenivalójuk a kortárs, illetve a XX. századi irodalomból is ilyen szempontból, például csak, hogy egyet kiemeljek: Chuck Palahniuk szarkazmusa, szatírája biztosan hatással lehetett a srácokra. Ő írta egyébként a teljesen ismeretlen Fight Club novellát, amelyből amúgy soha nem is készítettek kultuszfilmet. Néhol viszont érzékelhető az egyszerűségre való törekvés a srácoktól, amely egyben magában hordozza a szókimondást is, ilyen szempontból például John Steinbeck úr is beugorhat, aki nem kevesebbet kapott, mint egy Nobel-díjat a munkásságáért, meg amúgy egy bizonyos Of Mice and Men című munkájából készült színdarab Pulitzer-díjat is nyert. Ha valakinek ismerős valahonnan a név, az valószínűleg ezt a szánalmas bandát hallgatja, mert sajnos innen szedték a nevüket.

A Tenement triója biztosra vehetően nagyon elemében lehetett a dalcsokor készültekor, hiszen ahhoz képest, hogy egy punk banda elsősorban a power akkordok tengerére támaszkodik, a csapat elsőszámú dalírója, Amos Pitsch nagyon sokszor feldobja a tételeket néhány szólóval, néhány egyedileg értelmezett intermezzoval, így zenészi képességekben sem panaszkodhatunk, hiszen a lemez csak úgy szétcsattan a slágerektől. Elég csak olyan dalokat meghallgatni a Stupid World mellett, mint az Up City Bus #30, amely évtizedre mutat vissza zeneileg, az ugyancsak nosztalgikus Rock Eating People, a fantasztikusan intenzív, s egyben a bevezetőben említett bandák zajhányadosát magában tudó Blammo, a midwest stílusban előadott, régmúlt klasszikusokat magába ágyazó Running Into Mirrors, amelyben egyébként a brit indie/punk színtér is megjelenik Jesse Ponkamo kezei alatt. A Blammo című kirohanás egyébként a legrövidebb tétel a lemezen és kísértetiesen kapcsolódik hozzá a Napalm Dream másik két percen aluli dala, a Dreaming Out Loud, amely, mintha csak a az előbb említett garázs punk dal után következne, s amelyről egyébként bátran mondhatni, hogy a ’80-as években is íródhatott volna. A lemez eredetiségét igazolja, hogy ezek a dalok – az alacsony költségvetés ellenére – úgy tudtak olyan makulátlan hangzásban megszólalni, hogy a zajos, néhol garázs punk hangzás találkozása a pop punkkal frissnek tud hatni, s egyben még nosztalgiázói hajlamainkat is kiélhetjük vele, mert úgy tudtak nyúlni a ’80-as, ’90-es évekből, valamint azt vegyíteni a jelen műfajaival, hogy az olyan keverék lett, amely sebzés nélkül robban. Az egyetlen pont a lemezen, amikor a terjengés kicsit levegőt vesz, az nem más, mint az A Death In The Family, ahol megjelennek a dalcsokor szövegvilágának, s zenei kivetülésének balladisztikus elemei is, néhány igazán merész distortion kísérletezgetéssel. Persze a korong dallamos punk mivolta – például a Skyscrapers múlt évtized, NOFX-szerű énektémája – sem elhanyagolható, de a korai Hüsker Dü szerepvállalása Black Flag ízzel abszolút dominál, hozzátéve, hogy a pop-punk témákban főként az ezredfordulót követő midwestern kivetülések is megjelennek egészen az utolsó dalig.  Ugyanis a rövid bevezetőt követően a Schadefreunde képében mintha csak egy Black Flag nótába csöppentünk volna enyhe, Bad Brains-szerű ízvilággal. Egyértelműen hallani a korai hardcore punk hatásokat benne, s már csak azért is különbözik a lemez többi dalától, mert Jesse Ponkamo basszeros ugrik a mikrofon mögé, s hangjával egyértelműen visszaidézi a régmúlt stílusvilágát. Így nyugodtan elmondható, hogy nagyon impresszíven hat, és ragyogóan is érzékelhető a lemez szinteződése, ahogy a dalcsokor építkezik a végkifejletig. A borító nosztalgikus lazasága mellett, ezért is piros pontot érdemelnek, nem beszélve ennek kiemelkedő bemutatkozásnak a zenei megvalósításáról.

Nehéz mit mondani egy ilyen meglepetés után, hiszen ha a metalcore színtérről azt mondjuk, hogy felhígult, akkor a pop punk esetében már nincs is miről beszélni. De egy ilyen merész és szó mi szó koherens bemutatkozás után én azt vallom, hogy ennek a műfajnak a dallamos hardcore-ral való keveredése mellett – ami azért már kezd kicsit kipukkadni – még lehetséges további evolúciója, fejlődése, csak meg kell találni hozzá a megfelelő zenei komponenseket, formulákat, amelyekkel megfelelően és hallgathatóan tud működni. A Tenementről azért is írtunk nektek, mert ők tudtak lapot húzni a 19-re, és nem elvegetálva próbáltak beleivódni a közönybe, hanem a lejátszónkba hozták a nagy klasszikusok hagyományait, s a Napalm Dream dalcsokrával megmutatni, hogy így is lehet. Ha elolvastátok a kritikát, akkor bátran keressetek utána, vagy akár már most meghallgathatjátok a srácok bandcamp profilján, mi megtettük.
8/10