Télváró hangulatban: három mogorva lemez

AMENRA

Mass V
(Neurot)
6,5/10

A belga Amenra jellegzetesen az a zenekar volt már évekkel ezelőtt is, amelyik tudatosan azon dolgozik, hogy mítoszt teremthessen saját maga körül. Ez a post-metal színtéren különösen ildomos tevékenység, hiszen abból még nem sült ki rossz, ha a mizantróp, elidegenítő zenei ridegséghez sejtelmes távolságtartás dukált – márpedig az eddigi albumok, amelyek következetesen a Mass előtagot viselik a sorszám előtt, egytől egyig ezt képviselték. A banda legnagyobb erőssége kétségkívül egy morózus atmoszféra megteremtése, amit alapjaiban határoz meg a mindent átfogó nihil, legyen az gyűlölettel telve sodró, vagy elcsendesedve fenyegető. Ilyen értelemben a legnagyobb áttörést a Mass III és Mass IIII anyagok jelentették, hiszen mindkettő másképp biztosított egy olyan fojtogató légkört, amely végképp kiemelhette a zenekart a reménységek sorából. Nem is véletlen, hogy nyári Európa-turnéján a Neurosis vitte magával a négy év után új albummal jelentkező zenekart, hiszen Steve Von Tillék szerették volna mindenkinek megmutatni a család új tagját. Mindazonáltal a Mass V bizonyos értelemben elmarad az eddigi lemezektől, de ha ez a tagmondat felszisszenést vált ki bárkiből is, maradjunk annyiban, hogy más, ugyanis a sludge-os, lassan kibontakozó kompozíciók valahogy kevésbé fenyegetők és arcba mászóak, mint eddig. A Mass V hangulatának keserűségét az pecsételi meg, hogy úgy igazán nagyon sosem találkozunk katarzisértékű áttörésekkel: inkább egyfajta réveteg erőfitogtatás az egész anyag, amely első hangjától az utolsóig azt sugározza, hogy csak várd ki, mert itt lesz valami – csakhogy nincsen semmi. Legalábbis semmi olyan, ami képes lenne feloldani a négy számból álló, negyvenperces anyag egyre csak gomolygó, elcsendesülésekből, morajlásokból, felütésekből összegyűlt vihar előtti csendjét. A Mass V ugyanis elrugaszkodik az eddig kitapasztalt rituáléktól és szimmetrikus dalszerkezetektől, ennek köszönhetően viszont egy laikus számára unalmasnak, céltalannak hathat a lemez. Márpedig az Amenra még mindig képes hangulatot teremteni – csak épp az előzmények ismeretében az összhatás mégsem lett annyira átütő, hogy arra érdemes legyen ennyit várni, és hogy az megérdemeljen már egy ilyen elit hátszelet.

BELL WITCH

Longing
(Profound Lore)
8,5/10

Talán jogos lehet a kérdés, hogy a funeral doomot hallgatni vagy játszani nehezebb-e, ám ha elvonatkoztatunk ettől, szinte biztos, hogy aki egyszer ráérez a műfaj minden másnál komótosabb, sötétebb – és emiatt fenyegetőbb – atmoszférájára, az onnantól képes lesz megtalálni a saját nyugalmát ezekben a gondtalanul terpeszkedő kompozíciókban. Bár a specifikus hangzás évről évre felmutathat legalább egy olyan produktumot, amely hosszú távon is képes fenntartani az ember figyelmét (pontosabban kedvet csinálni és alkalmat adni az újabb hallgatásoknak), az idei trónkövetelők közül toronymagasan a Bell Witch debütálása viszi a prímet. A seattle-i duó, amely gitárból és dobból áll, olyan teltséggel szólal meg, és teremti meg a saját légkörét, amelyre nagyon rég volt példa: ez annak is köszönhető, hogy az egyes dalok nem pusztán egyetlen hangulattal játszanak – nehéz is lenne az majdnem hetven percen át –, hanem olyan elemeket váltogatnak, amelyek világzenei-neofolkos természetességgel, stoneres kikacsintásokkal és a hetvenes évek hangzásába illő letisztultsággal férkőznek be az agyadba. A duó alkalmasint az Omra jellemző meditatív hangvételt is a saját formája szerint alakítja, így pedig mélyen búgó kórusok, valamint emelkedettebb szólótémák váltakoznak a málhás témák között, amelyek repetatív természete éppúgy hozzátesz a Longing hipnotikus összképéhez, mint a bivalyerős megszólalás, valamint az unalom teljes hiánya. A lassú kibontakozás ugyanis nagyon mélyre vezet a zenében is, így pedig az itt hallható hat dal kéz a kézben kalauzolja a hallgatót is, hol játszva annak türelmével, hol feloldva annak minden pillanatnyi feszültségét. Így hát a Bell Witch bemutatkozása nem csupán a műfaj idei legjobbja, hanem úgy általában is az utóbbi évek leginkább emberközeli, ha úgy tetszik, önterápiás albuma, amely mindig tud újat mutatni, és ami mellett mindig tudsz valami másra gondolni anélkül, hogy csupán háttérzenének érezd azt a lebegést, amit egyes egyedül az album irányít.

DRAGGED INTO SUNLIGHT

Widowmaker
(Prosthetic)
9/10

Három évvel ezelőtt a brit Dragged Into Sunlight épp egy olyan tendencia egyik első előfutára lehetett, amely két sötét hangzás, a black metal és a sludge szintézisének összeházasításán ügyködött. A legjobb azonban az egészben az, hogy a banda ebből a fősodorból valahogy ki is maradt: persze az underground szerelmesei – főképp a sludge felől, hiszen a dalok alaptermészetét is ez a műfaj határozta meg – így is megjegyezték maguknak a bandát, miközben olyan zenekarok kerülhettek reflektorfénybe (hasonlóképp megérdemelten), mint a Tombs vagy a Celeste. A Hatred for Mankind azonban elég volt ahhoz, hogy a Prosthetic felkarolja a srácokat, akik azóta már Amerikát is végigturnézták új lemezük felvételét követően, ám arra még a tengerentúlon sem számíthattak, hogy a Widowmaker mekkora változást indít majd el a banda életében. A háromszámos, közel negyven perces felvétel ugyanis fenyegetőbbé és szorongóbbá teszi az összképet, mint ahogy arra az előzmények tükrében valaha is számíthattunk volna. A Dragged Into Sunlight új eszköze ugyanis nem más, mint az elcsendesedés, aminek köszönhetően a közel negyedórás dalok mind-mind  más karakterre tesznek szert, más hangszereléssel rendelkeznek, és így biztosítanak olyan pillanatnyi átjárásokat az Eyehategod-féle sludge, a drone doom, a black metal és az apokaliptikus folklór között. Az ember a pedig a rétegzett összefonódásban nem is nagyon érzékeli azt a nyomasztó hangvételen belül, hogy igazán mi is viszi előre a játékidőt, na meg a dalok által kínált önsanyargatást. A Widowmaker így korántsem egy vidám hallgatnivaló, viszont kétségkívül az idei év egyik leghálásabb felvétele, ugyanis egy hirtelen horderejű alkotói beérésnek lehetünk fültanúi, ahol a negatív és keserű hangvétel képes olyan alárendelt összefonódást biztosítani különböző műfajoknak és hangulati árnyalatoknak, hogy a végeredmény egyszerre legyen kiszámíthatatlan és ördögi. A Dragged Into Sunlight így az idei év egyik legjobb albumát tette le az asztalra – persze ettől még nem lesznek sokkal ismertebbek, mint három évvel ezelőtt, de hogy szintet tudtak lépni a saját holdudvarukon belül, az kétségtelen.