"A Tarantizmus az olasz néphiedelmek alapján egy halálos mérgezés, amit a farkas pókok egyik alfaja, a "tarantula" (Lycosa tarentula) csípése okoz. Ez a betegség gyakori volt Dél-Itáliában a XVI. és XVII. században. Ezekben az időkben az orvosok úgy gondolták, hogy nincs semmi szerves oka a felfokozott ingerlékenységnek és nyugtalanságnak, ami az áldozatokat sújtotta.
Az elfogadott gyógymód a következő volt: a beteg csak úgy vehette fel a harcot a méreg ellen, ha a kimerülésig táncolt/őrjöngött. Ezt a táncot nevezték el a betegségről tarantellának. Azóta megállapították, hogy a halált okozó méreg a Fekete Özvegytől származik; mivel apró méretű pók, így észrevétlen maradt a korabeli Itáliában."
Wikipédia
A név tulajdonosai ennek ellenére nem olaszok, de egyértelműen tartalmazza itt is ugyanazt a paradoxont, amit anno a néphiedelmek… az iráni underground berkeiből érkezett aprócska zenekar négy tagot számol, és megfoghatatlan stílusban játszanak. Bár ők maguk, s a róluk értekező pár cikk is death metálról beszél, azért ez nem ennyire egyértelmű jelenség a közel 25 perces vegyes anyagon. A távolság adta konvenciók ezek szerint sokat változnak országonként, főleg ha a fiatal négyes mindezt olyan helyről zúdítja ránk, mely nem a heavy és egyéb metal kultúrájáról híres.
Zenéjükben nem csak megoldások és dallamok terén, de hangzásban is van egy magabiztos lebegő változatosság, mely természetesen adja magát, hiszen az önmagukról elnevezett kislemez tartalmazza a stúdióban felvett nóták kollekcióját és még pár házilag készített demó trackjét, melyeket az elmúlt években vettek föl, tehát van benne egyfajta kronológia, persze ez is keverve, szabdalva.
A
Standing Alone egy erős kezdés, melynél könnyen ugorhat be, a 80’as évek heavy, thrash, speed vonala, azonban a vokál már érleltebb, sejtelmesebb hörgés, melyet remek hangulatos szólók támasztanak alá, majd akusztikussá válik, felvéve egy poszt-modern epikus ízt, ahonnan újból a heavys, thrashes lépegetésbe süppedünk bele, megint csak jól felépített, építkezős szólókkal. Majd az epikus, akusztikus dallamok visszatérnek, minimális folkisztikus elemekkel a mélyében és zárul a nóta… mi ez, ha nem durva fertőzés és ugrálás egyik végletből a másikba, azonban azt is fontos elmondani, hogy bár elsőre zavaró/érdekes, de hamar meglehet barátkozni a jelenséggel.
Ezt követi a
Monumental Madness, mely szép és sejtelmes körítéssel kezdi meg erőteljes feltörését, a be-be kapcsolódó thrash ízű szaggatással, megmutatva, hogy a távoli és picinyke zenekarnak igenis van zenei tudása és elképzelése… itt a basszus sokkal erőteljesebben feszül meg, és a vokál is sokkal durvább lesz, zenei téren egy minimális ősblack hatást is magában hordoz, némi régi rozsdás thrash metállal, olyan nevek jutottak eszembe közben, mint pl. korai
Celetic Frost vagy
Infernäl Mäjesty. A végére beáll egy lassan őrlő zakatolásba, majd némi dobjáték után erőteljesen zár.
A
Horny Society mivel demós nóta, így egy újabb hangzás és némileg zenei világ tárul elénk, valamennyire követi a
Monumental Madness taposta utat, azonban sokkal több hatással dolgozik, a hangzás pedig zajosan telt, heavy-rock hatást kelt. Építkezgető, sejtelmes részekkel operálnak, melyre részben dallamos, részben egyszerű, de erős zakatolás terpeszkedik rá torzított vokállal, s bele-bele kapó hömpölygő basszussal. A vége felé (3:40-től) egy fura váltásnak köszönhetően recsegő oldschool thrash death játékba kezdenek, mely egyben zárás is.
Meg kell jegyeznem, hogy az egész anyagra jellemző az oldschool és egyszerű thrash-death témák keveredései a dallamos szólókkal, és némileg modernek ható mai primitív heavy ízekkel.
Az
Emptyness ennek függvényében halad tovább, jó törésekkel és a már említett hangzással, a vokál erősen torzított és többrétű, ám a zene nem lesz semmivel se durvább, lépeget csak egyre a múlt hatásain, remek akusztikus-basszus leállással színesítve, amit aztán átvesz egy heavyis-poweres dallamos riffelgetés és a némileg súlyos ének, a végére még egy váltás sok szólóval felfegyverezve…
Amivel én semmit sem tudtam kezdeni az a záró nóta, a
Shokolat egy elbaszott dolog, bár furán hat, hogy anyanyelven éneklik nem kevés folk hatást érve el így, s a vokállal sincs gond, de szétesett és ötlettelen, a semmibe hulló, időt fecsérlő tétel… aminek mondanom se kell, megint újabb hangzása van, a vége pedig egyszerűen hallgathatatlanul rossz! A weblapjuk szerint ez a legújabb felvétele a zenekarnak, és csak merem remélni, hogy nem ebbe az irányba mozdulnak majd el a jövőben!
Hogy érdekes és értékes anyag, azt első hallásra is érzékelni lehet, de hogy meddig jutnak el ezzel a srácok? És szükség van-e az oldschool témákat újrahonosító/ rehabilitáló teheráni csapatra? Nehéz kérdés, a maguk berkeiben kellően ismertek és a tehetség is bennük rejtőzik, majd a jövő dönt, én mindenesetre kíváncsian várom, mivel rukkolnak elő legközelebb, haha!
8.5 (jó ötletek, de még éretlen és szétszórt a koncepció)
