2011. március 31.
1200 kilométer – ennyi választja el Rómát és Budapestet közúton. Bár soknak tűnik, de ennél sokkal nagyobb gát volt évekig a két ország közt, egy olyan határfal, amin épp hogy át tudtak szivárogni emberek, albumok, kultúra. Természetesen nem lehet egyértelműen erre fogni azt, hogy az olaszoknak jóval gyümölcsözőbb underground színterük van, mint nekünk (különösképp, hogy nagyobb az ország, és annyira talán nem is vagyunk lemaradva), de amellett, hogy irigykedünk rájuk, érdemes követendő példaként tekinteni az utolsó néhány év talján kiadványaira. Az utóbbi hónapok felhozatalából három lemezt választottunk ki, mindegyikbe érdemes belefülelni.
The Long Procession
(Szerzői, 2010)
9/10
Sokszor hangzik el az a mondat, hogy ha ez és az a banda Amerikában indult volna el, akkor már milyen kiadónál lennének, stb. Kicsit fura a gondolatmenet, hiszen ha oda születnek, nyilván rengeteg zenei hatást másként értelmeznek, de ha Olaszországban van ilyen zenekar, akkor az a (rendkívül színvonalas merch-csel rendelkező) Amia Venera Landscape. Legegyszerűbben úgy lehetne körülírni a srácokat, hogy ők az olasz Burst (vagy ők az Olaszországnak, mint ami az Abraham Svájcnak, az Ocean a németeknek): poszt-metal beütésű, magasabb sebességre kapcsolt progresszív metalt játszanak, olyan lendülettel, ami már a nyitó Empire-ben leviszi az ember fejét. Néhol már a hétperces bevezetésben is visszateszik magukat üresbe, helyet hagyva néhány dallamorientáltabb, elszállósabb témának, sőt, később még nagyon okosan és mértékkel használt tiszta ének is helyet kap (pl. a szintén hét perc fölötti New Aurorában, vagy a My Hands Will Burn Firstben). Az első 17-18 perc egységét abszolút nem zavaróan szakítja meg az Ascending-Glances (Part I) poszt-rockosan semmittevő, hangulatos tíz perce, hogy aztán az egész folytatódhasson. Bár a lemez előtt csak egy EP-t adtak ki, de nagyon átgondolt dalszerzés előzte meg az albumot, hiába haladják meg az egyórás összhosszúságot, nem válik unalmassá a Long Procession. Az ígéretes honi poszt-rock bandák mellé simán elférne egy ilyen is.
A Sailor Lost Around the Earth
(Magic Bullet, 2011)
7.5/10
Ha pedig az AVL olasz felebarátaink Burst értelmezése, akkor a Valerian Swing beillene egy sötétebb, keményebb Look Mexico újragondolásnak is – ők is valamiféle körülírhatatlan, leginkább progresszív indie rock értelmezést játszanak sok kísérletező felhanggal, poszt-rock elemmel, és üvöltéssel. A srácok előző, Draining Plannings For Ears Reflectors lemeze legalábbis ezt mutatta, de már a Budapesten adott koncert is egy monumentálisabb, poszt-rock irányú elmozdulást mutatott, és ez dominál az immár instrumentális folytatáson is. A srácok viszont többé már nem egy kis olasz banda, Matt Bayles ugyanis felfigyelt a 2008-as hanganyagra, és az új anyag már a Red Roomban készült el, a kiadást pedig a Magic Bullet intézi, ráadásul az album az ének hiánya ellenére is elődjéhez hasonlóan izgalmas lett, helyenként lefojtott trombita-használattal, izgalmas dalképletekkel, felfokozott elektronikával. A trióvá keskenyedett banda hangzásának tökéletesítéséhez azonban szükség lenne az énekesre, így az album minden kreativitása ellenére elmarad az előző album újrajátszási faktorától, pedig a Hypnagogic Hallucination? Sound in the Void és társai szöveg nélkül is ötletesek tudnak lenni (köszönhetően többek közt a matekos beütéseknek), csak az a bizonyos extra plusz hiányzik (ez amúgy a legtöbb instrumentális bandára igaz sajnos).
Hopes and Memories
(Szerzői, 2011)
8/10
Ez a hétdalos kiadvány eleinte határozottan a Twin Peaks borzalmait juttatta az eszembe: a hangulatos intro pár pengetéssel eljutott oda, ahova Badalamentinek sikerült, de szerencsére filmzene helyett ezúttal egy kreatív és a változatosságot pártoló dallamos hardcore/metalcore korongot kapunk. A majd kétperces intro kellően ügyesen helyezi el a Defeater szentimentalizmusának közelében az olasz fiúk zenéjét, hogy aztán az egyfajta Carpathian-féle kitérőt téve találja telibe a hallgatót: a célratörő riffeket helyenként dallamos témákkal színesítő fiúk nem akarnak az új Carrier lenni, csupán egy olyan breakdown-élményt kívánnak nyújtani, ami több tud lenni a konkurenciánál. Hogy mégis hogyan? Szenvedéllyel, ötletességgel – ezek kellenek egy 2011-es hardcore albumra, és ezeket alkalmazza olyan ügyesen a TWINS legénysége, hogy kiemelhetőek legyenek az európai hardcore mezőnyből. Aki csordavokálokat akar, megtalálja, aki breakdownokat, az is, de aki ezeknél többre vágyik, no azoknak ajánlott leginkább a Hopes and Memories, mivel a srácok egészen könnyedén fordítják le a metalcore pulzusemelő elemeit a dallamos hardcore színesítő cégérére, a végső akusztikus zárást követően pedig újabb kört követelünk majd Európa Defeaterjétől.
