Találkozás a Teremtővel – Noble Victory: Minotaur

Sok oldalról közelítették már meg itthon a death metal különféle leágazásait, de talán a legkellemesebb – és szívemhez oly közel álló – próbálkozások főként a dallamos svéd vonal göteborgi iskolájából kerülnek elő. A veterán zenészekből (This Calling, Bridge to Solace, Magma Rise, On Graves stb.) összeállt Noble Victory is ebből táplálkozott leginkább, amikor megírták bemutatkozó lemezüket, a Minotaurt, mellyel rögtön a hazai élmezőnybe katapultálták magukat, és egyben megmutatták, hogy hogy kell izzadságmentesen visszanyúlni egy olyan stílushoz, mely jó két-három évtizeddel ezelőtt élte az aranykorát.

Természetesen nem csak a ’90-es évek göteborgi vonalának vegytiszta megidézése volt a cél, hanem a friss, telt és bivalyerős hangzással és ezzel a (metal)core-osabb riffeléssel vittek bele egy modernebb hangulatot is. Igen, néha kifejezetten jól esnek ezek a darabolós breakdownok, illetve a göteborgi metal ellenálhatatlan csontdallamai (korai In Flames, Dark Tranquillity), amiket azóta is előszeretettel használ rengeteg zenekar. Persze itt még nem áll meg a Noble Victory, hanem tovább kormozza a hangulatot a black metalos disszonanciával, arról nem is beszélve, hogy a misztikus kórusok, a nagyívű szintifátylak és az éteri vokálok totál kiszolgáltatottá tesznek a kriptaszagú labirintusban. Az Edge of Sanity, a Sacramentum, a Gates of Ishtar vagy a stílusmeghatározó At the Gates legszebb pillanatai jönnek elő dalról-dalra, és ha ilyen érzések keringenek a fejemben, akkor olyan rossz helyen biztos nem járunk.

Meg kell jegyezni, hogy mennyire jól áll az albumnak ez a tiszta és öblös hangzás, jól kihangsúlyozza Szalai Ádám énekes testes orgánumát, a gitárok ikerjátékát, vagy épp a dob lüktetését. Utóbbiról már szinte menetrendszerűen elmondjuk, hogy mennyire arcon vág minden egyes megjelenésnél, de hát Szirota Márió a blacktől a death metalon át a prog rockig a legmagasabb szinten csinálja a dolgait, nem hiába ő most az egyik legjobb a hazai színtéren. Számomra egy kissé furcsa, hogy – Máriót leszámítva – nálam egy jó tizessel idősebb arcok mennyire a semmiből, váratlanul, mindenféle erőlködés nélkül, csak úgy csuklóból kiráznak egy ennyire profi lemezt – ezt jóval több szabadidővel rendelkező, fiatalabb zenészek sokkal ingerszegényebben és fingszagúan szokták előadni.

Fellegi Ádám gitáros munkásságának régóta nagy tisztelője és követője vagyok, és emiatt ha nem is tudtam volna, hogy ő az album egyik fő zeneszerzője, az első dal után már azonnal ráböktem volna látatlanban. Vagy maximum a másodiknál, amikor a Bridge to Solace Ruins című dalának átértelmezett riffje bontotta meg az arcomat, de hát azok a bizonyos tappinges részek is elő-előkerülnek rendszeresen, újra bebizonyítva, hogy még mindig Fellegi az egyik legkarakteresebb gitáros itthon (remélem, azért új BTS-albumra is marad még pár gyönygyberakású riffje). Távolról nézve az egészet: teljesen koherens egységet alkot a lemez, mind zeneileg, mint mondanivalót tekintve.

Sőt ami azt illeti ritkán látni ilyen alaposan megírt és elmesélt történetet: meglepő részletességgel (húsz oldalon át, gyönyörű illusztrációkkal) megyünk végig a teremtést követően az ember öntudatra ébredésén és ebből fakadó fellázadásán, illetve kifejezetten egy olyan ember történetén, aki végül ki tudott törni az elméje labirintusából, és a tudatát megnyitva teljesen új dimenziókba lépett a létezése, ahol végül sor került a nagy találkozásra a saját teremtőjével. Tanulságos történet a férfi-nő kapcsolatokról, bűntudatról, a hatalomvágyról és végső soron a szeretetről. (A Minotaurusz legendáját feldolgozó konceptlemez mitológiai világába egyedül az utolsó szám nem illeszkedik, mivel az Our Real Heroes a tavaly elhunyt Lénárd László emlékére született.)

Persze a stílusból fakadóan már az első hírek után sejteni lehetett, hogy itt sem kell világmegfejtésre számítani, de nem is hiszem, hogy ez lett volna a cél, hanem csak egy bikaerős lemez elkészítése, és hogy közben baromi jól érezzék magukat a zenészek. Talán kissé úgy érződhet, hogy a Noble Victroy egy idősebb generáció szerelemgyereke, de persze nem állt szándékomban öregíteni bárkit is, és lécci, még ne köszönj csókolommal Ádáméknak a koncerteken! Inkább nézzük úgy ezt az egész lemezt, mint egy tiszteletteljes főhajtást egy olyan színtér és stílus felé, ami a fiatalságukat jócskán meghatároz(t)za. Hogy mi is élvezzük a végeredményt, annak csak külön örülünk. 8,5/10