Szorongás szülte vérontás – Nest of Plagues: To Kill a God

Az útkeresgélés, majd a kívánt hatás elérése soha nem egy könnyen véghezvihető folyamat egy banda életében. Pláne ha az adott társaság fiatal, és hanganyagokkal sincsenek túlságosan elárasztva. Van, aki szerint pedig ez a legjobb adu, hiszen lényegében nincs mit veszteniük, bár félő, hogy így viszont könnyen a komolyan vehetetlen kategóriába csusszannak. Ez megint egy olyan topik, amiről órákat lehetne vitatkozni kedvenc késdobálónkban pár jéghideg nedű felett, a lényeg viszont, hogy a budapesti Nest of Plagues pont ezen ment keresztül. 2018-as bemutatkozó nagylemezük, az End of the Comedy után mondhatni hátra is hagyták a “komédiát”: szakítottak a groove-os death metal hangzással, és egy jóval homogénebb, nagyobb tömegek által befogadhatóbb irányt vettek. Ennek és jó pár nehéz évnek gyümölcse a most megjelent To Kill a God, ami egyenes utat nyit a zenészek elméjének legeldugottabb, legsötétebb zugaiba. Hogy sikerült-e megölni az istent? Maradjunk annyiban, hogy egy fél túrógombóc kellett volna csak a végzetes kiütéshez.

A banda majdnem négy éve kezdett neki az album megírásának, ez idő alatt pedig ami rossz történhet egy fiatal felnőttel, az velük meg is történt: szar állás, magánéleti lecsúszások, világjárvány, tagcsere, mentális betegségek. Mostanra viszont mondhatjuk, hogy a zenekar két lábbal áll a talajon és megtalálta önmagát. Kövecses Evelin érkezésével  a második gitár fronton bebetonozódott a felállás, az énekes Ivanics Dani pedig belátta, hogy nem tud örökké bujkálni a fejében lévő démonok elől és szembe kell néznie velük. Ebből már kiderülhetett, hogy a To Kill a God a mentális betegségek és függőségek témakörét, mondhatni jobbára Dani “személyes poklát” járja körbe. A lemeznek nem csak a mondandója teremt könnyebb kapaszkodót a mai 20-as, 30-as éveikben járó egyéneknek, de műfajilag is nagyjából a deathcore és metalcore közé csáklyáznám be a hangzást, amik mint tudjuk, elég jó érzelemkifejező stílusok. A lemezt hallgatva leginkább a 2010-es évek elején felfutó Sumerian-bandák jutottak eszembe (Born of Osiris, Veil of Maya, After the Burial stb.), és bár manapság már nem egy nagy truváj ezt a soundot képviselni, tény, hogy itthon erre nemigen van példa.

A Nest’ nem aprózta el a dolgot: kapásból rápakolt 14 tételt a lemezre egy 50 perces játékidő mellett, ami mint tudjuk, ezeknél a stílusoknál a legsikkesebb eszközhasználat mellett sem egy életbiztosítás. Ez pedig azt eredményezi, hogy a To Kill’-en vannak piszok jó dalok és témák, meg kevésbé húzósak is. Nyilván egy ennyire személyes hangvételű anyagnál, ahol minden dalnak külön – és alkalomadtán igen mély – jelentése van, nem igazán lehet szanálni. Alapból nem lehet azt kérni egy zenekartól, hogy szórja ki ki a “tölteléket”, hisz’ minden dal a saját gyermekük, te sem választasz kedvencet a lurkóid közül. Mármint remélem. Mindenesetre két-három számot én nyugodt szívvel lehagytam volna a lemezről, hogy az olyan, alapból bikás darabok, mint pl. az Unimprint, a Memento for Her Deeds, a The Silent Ones (főleg a vége miatt) vagy a címadó még inkább szétszteroidozott vadállatként tetszeleghessenek. Ha pedig kitértünk az album erős pillanataira, a banda előszeretettel írt refrénorientált dalokat a lemezre, amiket meglepően jól eszkaláltak egy apró bökkenővel: hiányzik belőlük a tiszta ének. Alapból nem szokásom ezért lobbizni, itt viszont szinte kérlelik az adott zenei megágyazások, főleg az olyan darabokban, mint a Trip the Anchor vagy az Inferno. Dani ezt meg is próbálja hozni, és hiába van egy igen széles vokálspektruma a magas károgástól a mély dörmögő Dömötörig, valahogy ez a kettő közti hácés kajabálás nem passzol a sokszor billentyűvel tarkított futamokhoz. Ezzel azt mondom, hogy ha egy Bleed From Within-féle témát hoznak, akkor oda egy olyan BFW-s refrén kell, amitől egyből megerednek a könnycsatornák. Még a seggünkből is.

Szerencsére ezek az apróbb hiányosságok és a zsúfoltságérzet egyáltalán nem teszik élvezhetetlenné a To Kill a Godot, szép számmal jelen vannak az innovatívabb megoldások is, mint a már említett billentyűs megoldások, hip hopos outró, vagy épp a teljesen instrumentális darab a lezárás előtt. Ezenfelül pedig a lemez iszonyatosan jól szól, a szövegek mélyre vájnak és az egésznek van egy masszív kiállása. Én elkönyvelem ezt a kiadványt az útkeresés utolsó fejezetének, ha a srácok a fent említett (és általam észre nem vett) hiányosságokat pótolják/korrigálják, akkor 2-3 év múlva nemcsak kivégzik az őket úton-útfélen, módszeresen szopató mindenhatót, de át is veszik a helyét. 8/10