2023. február 22.
Üdv újra a Süllyesztőben! Ebben az új rovatunkban olyan kevésbé ismert zenekarok lemezeit boncolgatjuk, amelyekre jellemzőek a hat láb mélyre hangolt gitárok, a nyomasztó, rothadásszagot árasztó hangulat, a retkes hangzás és zsíros riffek, valamint esetenként a mínusz 20 bpm. Vagy ezek valamelyike. Célunk ezzel az, hogy kicsit közelebb hozzuk a NuSkullhoz azokat a rajongókat, akiknek penészes lelkét örömittas véresőtáncra késztetik az olyan zenei stílusok, mint a sludge, a doom és a black metal, illetve ezek különböző ágazatai – de igazából bármi terítékre kerülhet, ami valamilyen oknál fogva különlegesnek számít a fenti kritériumoknak megfelelve.
A tavalyi kezdés után itt a második rész, ami még mindig a 2022-es termésből szemezget és talán a leginkább hű a rovat nevéhez, ugyanis minden itt összegyűjtött lemez mázsás súlyokat köt a bokádra és úgy hajít le az ismeretlen mélységbe, ráadásul út közben mind meg is kínoz egy kicsit, a maga módján. A főszerep ismét a végletekig torzított gitároké, az elviselhetetlen szintet alulról kaparászó zörejeké és a megborult vokáloké, de az elszállt taktusokból is kijut majd bőven. Előre szólok: örömködést most se remélj. Kivéve persze, ha a zenei formába öntött lelki kínzás annak számít. És nyilván annak számít.
Body Void – Burn the Home of Those Who Seek to Control Our Bodies
Műfaj: sludge, drone metal, doom metal
Megjelenés: 2022. augusztus 4.
Kiadó: szerzői kiadás
Hossz: 16 perc
Támpont: Primitive Man, Mizmor, Vile Creature
A kaliforniai Body Void 2016-ban kezdte el borzolni a kedélyeket, azóta három nagylemezt, egy splitet, és az új anyaggal együtt már két EP-t tettek le az asztalra. A Burn the Homes of Those Who Seek to Control Our Bodies mindössze két dalt tartalmaz, amit most kénytelen vagyok negatívumként felróni, mert egy ilyen alázásból bőven kértem volna még. Ettől eltekintve egy rossz szavam sem lehet, hiszen bár rövid ideig, de jócskán a földbe döngölnek, miközben imádod minden percét. Nincs kecmec, a Burn már el is kezdi az abálást a mélyre hangolt, komótos, brutálisra torzított gitárdallamokkal és idegtépő énekkel, amit később iszonyat vészjósló kiállás követ, végül pedig visszatérnek a hegyomlás riffek, egymásba folynak a háttérben a zörejek.
A Drown struktúráját tekintve az előző dalt követi, viszont ha lehet, itt sokkal pusztítóbb dallamokkal próbálják meg elűzni a maradék életkedvedet is egy sötét sarokba, miközben még meg is rugdossák. A gitár- és a dobjáték összhangjának hatására minden hang félelmetes erővel bír, a baljós atmoszférát emelő zajok pedig itt sem maradhatnak el. Félidő tájékán a tempó vesz egy nagy lendületet, de szinte azonnal vissza is tér az eredeti mederbe, a hosszan elnyújtott befejezés pedig azzal az apokaliptikus elektromos aláfestéssel zseniális, végleg eltemet a fekete szurok alá, hogy ott fulladj meg. 9/10
Nadja – Labyrinthine
Műfaj: drone metal, doom sludge
Megjelenés: 2022. szeptember 6.
Kiadó: Broken Spine
Hossz: 60 perc
Támpont: Sunn O))), Jesu, Thou
Aki szereti a drone zenét, biztosan találkozott már a német duóval, akik Nadja néven űzik a hullavonszolást. Több mint húsz évvel ezelőtti megalakulásuk óta kismillió hangzóanyagot készítettek, a Labyrinthine a huszonnyolcadik (!!!) nagylemezük, ami négy dallal is egyórás terjedelmű, mivel a legrövidebb tétel is 15 perces. Leah Buckareff és Aidan Baker állandó tagok játékán kívül olyan vokálosok rikácsolását, vagy puha, dallamos, illetve boszorkányosan delejező énekét hallhatjuk, mint Alan Dubin (Gnaw, Khanate), Rachel Davies (Esben & The Witch), Lane Shi Otayonii (Elizabeth Colour Wheel) és Dylan Walker (Full of Hell).
Az első, címadó dallal meg is kezdődik a jellegzetes, iszonyatosan torzított, lomha riffek sora és beszáll az idegtépő vokál is. Már itt kibukik a zenekar esszenciája és igazából az, amiért megszerettem őket. Bár valóban vontatott, lassú témákkal operál, a lomha riffek dallamosak és iszonyat súlyuk van. A Rue már kevésbé nehéz darab, a női ének nagyon kellemes, a végére viszont szerencsére csak befért egy kis idegtépés. Érdekes és szintén elismerésre méltó, hogy ilyen borzasztóan torzított hangszerelés mellett milyen jól szól a lemez. Véletlenül sem steril, markánsan zúg és recseg, rezonál, ahogy kell. Minden dalt különlegessé tesznek a torzítás mellett vonuló zörejek, zajok és leginkább az ének, így az album változatos és leköt, ami dicséretes, mivel a tempójához képest egy lajhár napi rutinja is eszeveszett rohangálásnak tűnhet. 9,5/10
Toadeater – Bexadde
Műfaj: poszt-black metal
Megjelenés: 2022. szeptember 9.
Kiadó: FDA Records
Hossz: 44 perc
Támpont: Ultha, Vital Spirit, Mgla
A Bexadde a harmadik nagylemeze a fiatal, 2018-ben alakult német Toadeater zenekarnak. Zenéjükben érezhető a Mgla és az Ultha hatása is, előbbi a gyors és dallamos gitártémákban, utóbbi leginkább az ének stílusában van jelen. Szövegeik középpontjában a társadalomkritika, az elidegenedés és az egzisztenciális kétségbeesés áll, ehhez a tematikához pedig ugyanolyan pontosan illeszkednek a tradicionális, hosszan ismétlődő riffek, a brutális és nehéz dobtémák és blastbeatek, mint az elmélkedős, szomorkás és rendkívül fájdalmas, visszafogott epizódok. Ezek rögtön az Asche című kezdésben is tetten érhetőek csakúgy, mint a Toadeater különlegessége: a változatosságra való törekvés nem szült zűrzavart, szépen passzolnak egymáshoz a sebes és a visszafogott szeletek.
A Let the Darkness Swallow You talán a legjobban megírt és legsötétebb hangvételű dal a lemezen, a cím ismételgetése a dalszövegben a teljes reményvesztettségről árulkodik, a hangszerelés pedig bravúrosan emeli az ehhez az érzéshez társuló kétségbeesést, a félelmet a végtől és az ismeretlentől. A dalok itt is mind az önkifejezés eszközei, az érzelmek maradéktalan átültetése a hallgató világába, ami kétségkívül elég jól sikerült. Bár a játékidő hátralévő részében kissé kiürül a változatosság kelléktára, a dallamok így is tapadnak, megmaradnak benned, és kisvártatva ismét elő akarod venni a németek legújabb anyagát. 7,5/10
Primitive Man – Insurmountable
Műfaj: doom metal, sludge metal, noise 
Megjelenés: 2022. május 13.
Kiadó: Closed Cascet Activities
Hossz: 39 perc
Támpont: Mizmor, Body Void, Thou
Apokalipszis. Ez a szó jut eszembe akkor, ha az amerikai Primitive Manre gondolok. Minden alkalommal, mikor új lemezzel jelentkeznek, borítékolható a világvége-hangulat, és ez nincs másképp a tavaly megjelent Insurmountable EP-n sem. Már a This Life című felütés elkezd komótosan, vastagon felfesteni egy elborzasztó képet az életről, illetve az abban rejlő pokolról. A jellegzetes guttural hörgés és a zajos hangszerelés elegye száműz egy olyan világba, ahol az elmebeteg albumborítók jellegzetes rémalakjai mind megelevednek, rád rontanak, leküzdhetetlen túlerőben vannak és szünet nélkül terrorizálnak. Disszonáns, nyugtalanító és ráérős riffek cibálják az idegrendszered, olyan ez, mint egy lassú belezés, csak éppen nem fizikailag, hanem mentálisan, mintha a lelked darabjait szaggatnák le egymás után, fekete mocsoktól csöpögő kézzel.
A Boiled egy több mint hétperces „pihenő”, csak az erősítők zúgása szól, agyament játék a pedálokkal és a tűrőképességeddel, aztán a Cage Intimacy vissza is taszít a szanaszét torzított gitárok világába. Itt már változatosabbak a témák, a hajlítgatások emelkedő pörölyök fenyegető alakját festik fel, amik könyörtelenül csapnak le, és még egy eszeveszetten pörgő, blastbeatekkel felturbózott átvezetőt is kapunk, később a magas gitárjáték maxolja az apokaliptikus atmoszférát. A Quiet minden, csak nem csendes, leginkább az első dalra emlékeztet, mintegy keretbe foglalva a lemezt.
A Primitive Man mára már egy olyan zenekarnak számít, ami megújulni nem fog, de amit várunk tőle, azt mindig hiánytalanul hozza. 9/10
Chat Pile – God’s Country
Műfaj: sludge, noise rock
Megjelenés: 2022. július 29.
Kiadó: The Flenser
Hossz: 40 perc
Támpont: Dridge, The Jesus Lizard, Daughters
A 2019-ben Oklahoma Cityben alakult Chat Pile tavaly elkészítette első nagylemezét, és a God’s Country végül a kedvenc albumom lett az előző év felhozatalából. A sludge-zenekarhoz csak elvétve volt eddig szerencsém, rossz dalt még nem hallottam tőlük, de amit ezen az anyagon művelnek, az nálam top kategóriás. Kezdjük azzal, hogy kifejezetten ilyen, vagy nagyon hasonló zenével még sosem találkoztam és igazából nincsenek hasonszőrű társaik. Persze nem kizárt, hogy találkoztál már más lemezen ilyen hangzással, ilyen énekkel, de mégis, ahogy a Chat Pile csinálja, úgy nem tudja senki. Továbbá ha van lemez, ami tényleg a mélybe ránt és kiszipolyozza az örömöt a lelkedből, akkor ez az.
Rögtön a Slaughterhouse kivédhetetlen támadást indít a mentális egészséged ellen. A gitárok hol mély, hol magas, torzított dallamai kísértetiesek, csaponganak, az ének pedig igazából nem is ének, hanem inkább olyan, mint egy zavarodott, kétségbeesett vallomás, könyörgés, kifakadás, ez pedig az egész lemezre jellemző. A Why című folytatás arra próbál választ találni, hogy miért élnek az emberek az utcán. Itt már érezhető a lemez kettőssége, mert empatikus az adott témával kapcsolatban, ugyanakkor a végletekig elborult, amit az éppen soron következő Pamela szövege is bizonyít. Felhozhatnám még bármelyik más tételt, a szövegek, a hangszerelés mind kiemelkedővé teszik a God’s Countryt a tavalyi hangzóanyagok között, akárcsak az atmoszféra. A nyomasztóbbnál nyomasztóbb tételek sorát a grimace_smoking_weed.jpeg zárja, amiben a főszereplő a McDonald’s étteremláncból ismert lila, emberszerű valamitől parázik, aki egy bongból füvet szív a hálószobájában, az énekes pedig a félelem hatására a legsötétebb titkait is kiordítja magából. Az utolsó fájdalmas kiáltásokkal ér véget a megtébolyodás kálváriája, ami még sokáig kísérteni fogja a hallgatót. 10/10
