Szemben az ENSZ-szel – avagy a United Nations tavalyi remeklése

Geoff Rickley személye alapvetően már egy biztos alap a jó zenéhez. Hogy ezt a Thursday-en kívül is bizonyítani tudja, tökéletes példa a 2005 óta működő bandája. A névtelenség homályába burkolózó régi tagságot tekintve, a kép mára letisztult. Az eddigi anyagokat figyelembe véve magasak voltak az elvárások a modern hardcore punkot screamóval és powerviolence-szel vegyítő társasággal szemben, hiszen a United Nations mégiscsak leginkább Geoff szellemi terméke, aki a 2000-es évek elején igencsak hozzátett ahhoz, hogy poszt-hardcore-t ennyien imádják, na meg nem feledkezhetünk el az emóhoz való hozzájárulásáról sem. Kérdés, hogy sikerült-e az új lemeznek megfelelni a hallgatóság igényeinek? A zenekar utoljára hat évvel ezelőtt jelentkezett nagylemezzel, és az az igazság, hogy az akkor megjelent Self-Titled bizony az év egyik legmarkánsabb teljesítménye volt, a modern hardcore punk egyik nagyon sötét, screamóban átitatott mintája. Nagy kár, hogy azóta a Thursday átmenetileg feloszlott, legalább is lemezt többet nem adnak ki, de koncert még esetlegesen várható. Addig is itt az új United Nations nagylemez, mi pedig nem győzzük dicsérni a tavalyi év egyik legjobb kiadványát. 

A Glassjaw-tól elkezdve a Converge-en át a The Number Twelve Looks Like You-ig, sok minden előkerült már a zenekar tagságát illetőleg, aki viszont mindig egy fix pont volt az Geoff Rickley személye (illetve Jonah Bayer). Az anno side projektként induló zenekar, mára teljes értékűként funkcionál. Az egykoron (jogi és egyéb problémák miatt) anonimitásba burkolózó tagokból átalakulva mára létrejött a zenekar végleges formája. A néhai Thursday frontembere a ritmusszekciót Pianos Become The Teeth tagokkal oldotta meg, a két gitáros meg a Lovekill illetve Acid Tiger zenekarokból kerültek a bandába. A hányattatott sorsú banda legújabb lemeze talán sosem volt még ennyire agresszív. Nem is lehetett volna erősebb nyitánya a korongnak, az élénk riffek, és blastbeateknek köszönhetően. A fogós témákat és az elsöprő lendületet már eddig is megszokhattuk. Geoff fantasztikus hangjának hála, rendkívül szenvedélyes dallamokat sikerült kicsalogatni magából (megnyugodva konstatáljuk, hogy még mindig rengeteg energia tombol benne). Mindezeknek köszönhetően sikerült növelni az összetettség mértékét, amihez a tagok megfelelő alapot biztosítottak. A lassabb és a keményebb részek kifogástalanul kapcsolódnak egymáshoz, egyensúlyt teremtve a számok között. A komplexséget tovább fokozza a vicces és egyszerre komoly üzenete a zenekarnak. A lemezen hallható kaotikus hangzás a screamo műfaj legszebb éveit idézi (Chaos Is Me). Az egész album egy jól megtervezett ívben halad végig, amit nem tördelnek szét, ezáltal még jobban hallgattatja magát. Okvetlenül újra meg újra beteszi a hallgató, miután végigszaladt rajta a korong. Az előzőekhez képest kevésbé kísérletezős, letisztultabb anyagot kaptunk.

Kevesebb stíluselemmel dolgoznak, ami nem biztos, hogy a zene kárára megy, bár a 2008-as albumon lévő megfejtéseket (szaxofon) nehéz lesz elfelejteni, nem is kell. Geoff zenekarára állandóan jellemző volt a folyamatos társadalomkritika. Ezen a lemezen sem történik másként. Az egész albumot (bandát) átjárja az a gúnyos karikatúra, ahogy a mai punk szubkultúrát szemlélik. Az állandó utalások, a szatirikus borítók, dalszövegek (Black Flag, The Beatles, Refused) arra engednek következtetni, hogy a zenekar nem veszi komolyan magát, megerősítve ez által a hallgatót abban, hogy egy szomorú vicc az egész. Jól kivitelezték az ellentétekre épülő, az egész lemezt jellemző kettősség összehangolását. Egészen szórakoztató, ahogy előjön az elsöprő lendülettel nyitó első dalban az Operaház Fantomjának fő témája. Azért annyira mégsem gondolják komolyan azt a bizonyos Serious Business-t. Nem törődnek különböző politikai/művészeti határokkal (nemrég az igazi ENSZ perelte be őket jogsértésért: United Nations vs. United Nations), ez által sajátos módon reflektálva a mai világra. Geoff saját bevallása szerint a punk manapság túl biztonságos lett, erre próbál reflektálni a United Nations munkásságával, görbe tükröt állítva ezzel a színtér legtöbb mai képviselőinek. Örömteli, hogy a srácok újra megmutatták, milyen az amikor egy kis zenekar, nekimegy a világnak, arról nem is beszélve, hogy milyen minőségben, és formában tették mindezt. Csak remélni tudjuk, hogy gördülékenyebben fog haladni a munka a társaság körül (bár a közelmúltban történteket elnézve kevés az esély rá). Mindamellett, hogy nem veszi magát komolyan, hogy önmaga paródiája próbál lenni, az önvádló, őrjöngő attitűd, az összetettség, agresszió, szenvedély, és mindezek kiterjedt egyvelegének köszönhetően a tavalyi év műfajon belüli egyik kiemelkedő darabjának tekinthetjük, és a zenekar egyik legerősebb albumának a The Next Four Years-t. 8,5/10