Szeg – Hazaértem

Nem olyan régen jártam külföldön, a gyönyörű Itáliában, ahol a legtöbb áruházban, illetve benzinkútnál találtunk ilyen robotkaros, plüss nyerőgépet. Filmekből ismerős lehet (Toy Story) mindenkinek, de aki esetleg olyan mérhetetlenül tudatlan lenne, hogy nem tudja miről beszélek, akkor annak elárulom, hogy ritka szívatós egy cucc. Hogy miért is? Hát azért, mert alig sikerül kihalászni abból a szarból valamit: elcsúszik a kar; hülyén érkezik le az ajándékok közé; amikor pedig elkapja, természetesen az utolsó pillanatban el is ejti – nem mondom, módszeresen dühítő tud lenni. Előnye az eredeti játékötlet, illetve baromira tudsz örülni annak, ha végre kihalászod szeretett tigrised, labdád vagy amit akarsz. Nos, a Szeg zenekar semmilyen meglepetést nem tud felmutatni, miután újabb és újabb lehetőséget adsz neki. Habár nekik is van egy hatalmas előnyük: nem költesz rájuk félmillió eurót. Ellenben mondom néktek, több kiskutya is gazdára találhatna ebből a gépből. Van ám benne munka, meg szép a felépítés is, csak az a sok apró dolog tényleg bosszantó.

Nem ismerem a magyar thrash zenekarokat, nagyon nem. Pont ezért nem fogom nagyon fejtegetni a véleményemet róluk. Nekem körülbelül addig tart a honi mezőny, hogy Septicmen és Remorse, nem tovább. Sőt – és most kövezzetek meg, de -, még Szegékről sem hallottam soha. Persze, rögtön elkezdtem gondolkodni ritka humoros szóvicceken, miután elolvastam a nevüket, mint pl. „szegről-végről ismerem őket”; vagy „szeget ütöttek a fejembe”, de ezeket inkább gyorsan elvetettem; mégse süllyedjek már ennyire mélyre. A ’99 óta működő debreceni zenekar egész jól ötvözi a modern metál hullám hatásait és a thrash elemeket. Hibájuk nem is ebben gyökerezik.

Biztatóak voltak az első jelek: remek lemezdizájn, a booklet is rendben van, habár ez a sok szürke baromira nem előnyös. Kíváncsian kezdtem bele, majd a kezdeti érzés totális hiányával hallgattam később. Nem mondom, hogy a legeredetibb, amit művelnek, de mindenképp lelkes és innovatív az, sőt; szimpatikus amit csinálnak. Talán még az elemi erő is megvan bennük, csak nem találom, el is mesélem miért. Az egész korongon sajnos egy rohadt kiugró pillanat nincs. Várná az ember egy-egy refrénnél, hogy na, itt most lesz valami fasza csordavokál, plafont letépő riff/szóló, zsigeri gonoszság, de nem. Todonai József éneke is elbújik a jellemtelen zenei aláfestés mellett, pedig bőven lenne min segítenie. Fel kell hoznom valahol ellenpéldaként, a más műfajban utazó, ám szintén underground körökben mozgó Salvus-t. Bennük pont az a jó, hogy amikor unalomba fulladna az egész, akkor váltanak valami drámaira (gondolok a refrénekre, az energikus énekre, a karakteres zenére). De ezeknek hiánya miatt, sajnos semmi nem jut eszembe róluk. Valljuk be mindannyian, ebben műfajban is lehetne valami faszábbat összehozni.

Sajnálom, mert jó az alap. A dalok se nem jók, se nem rosszak. Szövegileg sincs nagy probléma, ámbár nem elég. Bizony-bizony olyan szürke az egész, mint a booklet és a borító. És ha az ember már csúnya összegeket fizet azért, hogy kihúzhasson valamit abból a gépből, azért… Ha elvárásai nem is, de elképzelései mégis vannak, nem? Mert valamit-valamiért: de ezt sajnos célszerűbb visszadobni, ha igazi elégedettséggel szeretnél távozni, reklamáció nélkül.