Sylosis – The Supreme Oppressor

Napjainkra kétségtelenné vált, hogy a thrash metal-hullám mindent eluraló reneszánszát éli a keményzenei műfajok között. Elég csak megfigyelni a ’80-as évekbeli bandák riadókürt-szerű újjáalakulási lázát, a retrospektív hangzásvilágban fogant nagy öregek újabb korongjait, valamint az új fegyverhordozók minden bokorból – szegecses láncokban, tornacipőben és felvarrós farmermellényben – való kibújását.

Ez a hullám a középszerű és sematikus kiadványok tömkelegétől eltekintve annyi értéket is letehetett az asztalra, hogy rég elfeledett, szintézis-bázisú műfajok is visszakívánkoztak napjaink zenei palettájára (lsd. a Municipal Waste által feltámasztott crossover-őrületet), azonban a Trivium térnyerését követően azt vehettük észre, hogy a metalcore sem maradt érintetlen a szikár riffek és szabados szólók behatásától. Elég csak visszaemlékezni akár a legutóbbi As I Lay Dying, vagy Shadows Fall korongokra; mindez azt bizonyítja, hogy a láz a mai napig tart, ám ebből levezhető a kiadók jövedelmező befektetése is a hasonszőrű előadókra nézve.

Valószínűleg így eshetett a hajdanán jóval magasabb értékrendet képviselő Nuclear Blast választása a fiktív ‘háztájéki-Trivium‘ verseny keretein belül a 2001 óta működő Sylosisra, hiszen a srácok második EP-je, a The Supreme Oppressor hallatán a dojcse metal-fellegvár egyből be is jelentkezett az ifjú retrothrasherekért a korábban a Beechert, valamint a Gallowst is istállójában tudó In At The Deep Recordsnál, akik ha fájó szívvel is, de elengedték a berkshire-i formációt. Persze a plagizálás vádja igencsak sértően hatna a fiatalokra nézve, elvégre hőseink technika és tudás terén is módszeresen helytállnak a kortárs zenekarok között, azonban kétségtelen, hogy a zenekar tagjainak discmanjében a kelleténél többet pörgött a Trivium 2005-ös Ascendancy c. korongja, melyet Jamie Graham és barátai tovább formáltak saját szájízük szerint, így egy kevéske szintetizátorjáték mellett térnyeréshez juthatott pár gonoszabb, ’80-as éveket felidéző reszelés is. A hat szerzeményt (valamint egy semmitmondó intrót) közel 28 percbe sűrítő kiadvány túlmutat egy egyszerűbb stílusgyakorlatnál; ebben oroszlánszerepet vállalnak az akusztikus kiállások is (Silence From Those In The Sky), melyek lírai hangvétele némileg megidézi a korai Metallica ténykedését is, ám a samplerek révén egy újabb hangulati árnyaltság bukkan fel, mely noha még gyerekcipőben jár, a későbbiekben még könnyen kifinomulhat a banda ismertetőjelévé. Az egységes színvonalat képviselő szerzemények közül felesleges lenne bármelyiket is kiemelnem, hiszen mind magában hordozza a szükséges műfaji sajátosságokat, az izgalmas váltásoktól kezdve a fifikás szólókon át a helyenként elhelyezett dallamos énektémákig (Turbulence, Slowly Consumed), ám ezek az apránként elhelyezett tarkítások nélkül is csak jómunkásember-daloknak számítanának. Ebben pont annyi negatívumot képvisel Jamie Matt Heafy-re emlékeztető orgánuma, amennyire az ellenpontozódik a melodikus énektémák terén, ám összességében még ezen is van mit csiszolni.

A srácok tényleges debütálása – Conclusion Of An Age címmel – októberben landol a megfelelő lemezboltok polcain, melynek hallatán majd eldönthetjük, hogy hőseink mennyire vehetők komolyan egy túltelített zenei színtér harcosai között. Ám egy biztos: a még jobbára egyéniség nélküli dalok működnek a maguk kis zárt rendszerein innen és túl egyaránt, és ez a lényeg. Elvégre ha nem is találják meg a saját, felismerhető arculatukat, ez a muzsika attól még jópár évig eladható lesz, ami mind a zenekarnak, mind a kiadónak mosolyt csalhat az arcára.

Forgalmazza: Lethal Conflict
Külcsín és Design: 10/8. (koncepciózus, és igényesen összeállított)
/ / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / Pontszám:
Hangzás: 10/8. (áttekinthető és lemezre érett)
Teljesítmény: 10/7. (meglátjuk, mi sül ki belőle)
Dalszövegek: 10/6. (ezen van még mit tuningolni)

10/7.