Sylosis – Monolith

Nem udvarolja körbe tehát az embert a Monolith, bár az elsőre működő, fogós témák száma magasabbnak tűnik, mint a tavalyi Edge of the Earth esetén. Egyébiránt viszont az alig több mint egy év különbséggel kiadott új lemez egy az egyben az előző korong ikertestvére: ugyanazt az eszköztárat zúdítják a readingi metálosok az emberre, mint korábban, kis túlzással az előző lemezről írt kritikát is idemásolhatnám. Nevezetesen: lassú bevezetés, thrash riff, dallamos téma, virgázás, esetleg akusztikus kiállás, gitárszóló, gyakorlatilag semmi nincs, amit a korábbi anyagokon ne hallhattunk volna. Az új elem talán a szinte minden dal elejére és végére beillesztett, átvezetőként funkcionáló akusztikus rész, ami remekül működő fogásnak bizonyult: pihentet és a hangulatot is építi. Már az Edge of the Earth-öt is a debütalbum metalcore elemeinek elhagyása jellemezte, ez mostanra csúcsosodott ki, a Monolith ugyanis egy dekát se tartalmaz az új évezred legnépszerűbb extrém metál irányzatának jellemzőiből. A remek hangzáson kívül paradox módon talán csak az utolsó számokban megjelenő heavy metál galoppozás és svédelt témák kelthetnek olyan érzést, hogy nem egy huszonöt éves albumot hallgatunk, bár az utóbb említett fogások nem számítanak újdonságnak a thrash metálban, ugyanezt a figurát az újkori Kreator lemezek is előadták. Itt kell megemlíteni a polihisztor Josh teljesítményét, aki ezen a lemezen is magára vállalta az énektémákat, mert ezek is az elmúlt két évtized jegyeit viselik magukon, és a fiatalember üvöltése sokkal hatásosabb, mint mondjuk Mille Petrozza vagy Tom Araya mai füllel kissé komikus kiabálása. A vokál néha nagyon hasonlít Randy Blythe dühkitöréseire, és innen nézve talán nem túlzás azt állítani, hogy a Sylosis elkészítette az albumot, amit a Lamb of God már évek óta képtelen megírni. Az eddigiek tükrében tehát jó lett a lemez, de az ezzel ellentétes vélemények is érthetőek, hiszen már az előző is az unalom határán táncolt, érdemi fejlődés pedig nem történt azóta. Ha engem kérdeztek, a nüansznyi javulás is elégnek bizonyult ahhoz, hogy megbocsássuk a már korábban is elpuffogtatott ötleteket: az egészet továbbra is felértékeli a fantasztikus gitárosmunka, sok az emlékezetes riff és dallam, és a kevéske tiszta ének helyét is megtalálták (átkötésekben találkozhatunk ilyesmivel, és ezúttal sikerült kihozni a maximumot a gitáros/énekes szebbik hangszínéből). Szerencsére nem irigyelték el a Machine Headtől a végtelenbe nyúló számhosszúságokat, és a picit rövidebb lemezhossz is dicséretes, bár a dalok továbbra is másfél-két perccel hosszabbak a kelleténél. Nyilván lehetne még szerényebb a játékidő, amivel minimalizálhatták volna az üresjáratok számát, hiszen már a Reign in Blood óta tudjuk, hogy ebben a műfajban a kevesebb több. 7/10.