Sybreed – God Is An Automaton

Tracklist:

01. Posthuman Manifesto
02. No Wisdom Brings Solace
03. The Line Of Least Resistance
04. Red Nova Ignition
05. God Is An Automaton
06. Hightech Versus Lowlife
07. Downfall Inc.
08. Challenger
09. A Radiant Daybreak
10. Into The Blackest Light
11. Destruction And Bliss

Hossz: 59:40

Megjelenés: 2012. szeptember 24.

Kiadó: Listenable Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

Az industrial metal értelmezése jókora gellert kapott a Fear Factory-n a 90-es évek közepe táján, és igazából ennek volt köszönhető az is, hogy ettől fogva a legtöbb metal lemez, amely fűszerezve volt egy kis elektronikával, megkapta az említett jelölést, többé-kevésbé (inkább kevésbé) jogosan. Másrészről viszont az úttörő csapat emblematikus hangzása alapjaiban biztosított egy egészen új irányt, mely aztán az előző évtized első felében nőtte ki magát teljes mértékben, és összetettsége miatt leginkább már modern metalnak nevezzük. Mindez pedig éppen azért releváns, mert amikor a Fear Factory kiadta utolsó igazán jó albumát 2004-ben, akkor jött az utánpótlás a svájci Sybreed személyében, akik Dinoék életművét vették alapul, mégis friss szellemiségben tudták definiálni azt.

Azóta már a 4. lemezüknél tartanak, és mindeközben az Antares képében meg is írták saját Demanufacture-üket, bár a népszerűségükön ez sem dobott túl sokat. Ennek több oka van, de a legfőbb, hogy a Sybreed egy olyan falat húzott fel a Factory-n felnőtt hallgatóság elé, amelyet csak azok tudtak ledönteni, akik Burtonékben nem feltétlenül a metalforradalmárt látták, sokkal inkább, mint “stílust” voltak képesek szeretni. Ez alapján mondhatjuk, hogy – bár valamekkora átfedés egész biztosan van – a Sybreed elsősorban már egy másik generációt szólított meg, és változatlanul ezt erősíti meg bennünk a God Is An Automaton is.
Gyakorlatilag semmilyen változáson nem mentek keresztül a zenei irányvonalat illetően, mégis sikerült olyat hozni, ami miatt újfent egy különálló, vérbeli Sybreed lemezről beszélhetünk, és amely hosszas ismerkedést követően a 3 évvel ezelőtti The Pulse Of Awakening ellentétének tűnik több szempontból. Akkor egyszerre minden addiginál dallamosabb, egyben lendületes, kissé merengő anyag született, míg most a sötét atmoszféra mellé agyasabb ütemek és szaggatások dukálnak egy jóval komorabb összhatás elérése érdekében, melyet jellemzően a refrének oldanak fel – igaz, esetenként még azok sem, pl.: Red Nova Ignition. Ha van negatív vonása a lemeznek, ez mindenképp odatartozik, ugyanis a mechanikus jellem csak egy dolog, de ennyire még sosem volt statikus a Sybreed zenéje, és ez lassan engedi kibontakozni a dalokat, viszont előbb-utóbb meghálálja a türelmet. Ebben nagy segítségünkre lesz a hangzás, amely stílusához illő, kifogástalan, nem hiába dolgoztak együtt másodjára is Rhys Fulberrel (- őt azért remélem senkinek nem kell bemutatni).

A legtöbb ilyen stílusú zenekarból kiveszett az a törekvés, hogy “korszerűsítse” magát, szemben a Sybreeddel, akik mindig gondosan ügyelnek a legfejlettebb effektek és samplerek használatára, legyen szó akármelyik, zenében betöltött funkciójukról. Tökéletesen illeszkednek, nagyon jó érzéssel vannak elhelyezve, és csak tovább fokozzák azt a sajátos ízt, ami miatt még korábban rájuk aggatták a “death wave” címkét. A dalok között egyébként helyet kapott a még EP-n kiadott Challenger is egy újravett formában, és lehet a megszokás miatt nehezen barátkozunk vele, azt el kell ismerni, hogy az új verzió hangulatban ideillőbb. Az album lezárása ezúttal nem sikerült olyan epikusra az elmúlt három alkalomhoz mérten, de a Destruction And Bliss így is érdekes tétel, Travis Montgomery (Threat Signal) vendégszólójával egyetemben. Mindazonáltal nem látom értelmét a lemez további boncolgatásának, ugyanis bármelyik dalt vesszük elő, mindegyik egy kiforrott karakterről árulkodik, és ennek tekintetében egyáltalán nincs mit csodálkozni azon, hogy a Sybreed nevéből is egyfajta sablon készült, amelyet előszeretettel használnak a színtéren.

Tisztában vagyok vele, hogy a műfaj nemhogy aranykorát, de reneszánszát sem éli. Bár ez önmagában nem jelent semmit, csupán ahhoz kapcsolható, hogy a mai fiatalság kevesebb eséllyel fedezi fel magának ezt a hangzásvilágot, viszont aki bírja a sci-fit, mindenképp tegyen (akár több) próbát a zenekarral, mert jóval szórakoztatóbb, mint amit a nagy öregek múltidézés címén kínlódnak. Nem ez a legjobb Sybreed anyag, de egy megbízható lemeze a műfaj egyik utolsó bástyájának.

8/10