Svédország horvát nagykövete – Act of Denial: Negative

Elég gyakori jelenség a zeneiparban, hogy újonnan induló előadók egy az egyben magukra veszik egy nagyjából húsz évvel korábban felfutott műfaj – vagy akár egyetlen konkrét előadó – hangzását, általában “tisztelgés” jeligére. Az elmúlt pár évben is számtalan ilyenre láttunk példát, a nu metaltól a myspacecore-on át akár egészen a death metalig. Utóbbi zsánerben főleg Chuck Schuldiner és a Death örökségét, meg persze a svéd láncfűrészesek hagyatékát gondozzák sokan, de a jelenség mostanra utolérte a dallamos death modernizált, 2000 utáni variánsát is. Itt jön a képbe az Act of Denial nevű nemzetközi projekt, amit két horvát gitáros alapított, akik annyira rajonganak a korai Soilworkért, hogy gyakorlatilag írtak maguknak egy retrózós Soilwork-lemezt, és nem átallottak ehhez magát Björn “Speed” Stridet felkérni énekesnek, számos más idevágó közreműködővel egyetemben. Az így született album, a még tavaly megjelent Negative pedig igazi kihagyhatatlan csemege a stílus rajongóinak.

Az Act of Denial értelmi szerzői Vojan Koceić és Nikola Bartulić, művészneveiken Voi Cox és Luger, előbbi a fő zeneszerző és producer, míg utóbbi jegyzi a dalszövegek nagy részét. A nemzetközi színtéren eddig jobbára ismeretlenek voltak, korábban a Koziak nevű helyi bandában nyomultak együtt, illetve Luger játszott egy Benighted nevű zenekarban is, de nem abban a Benightedban. Na de a vendégsereg, amit ketten összetoboroztak, az túlzás nélkül tekintélyes. Speedet ugye már említettük, a doboknál végig Krimh kalapál a Septicfleshből, basszusgitáron az isteni Steve Di Giorgio (Testament, ex-Death stb.) figurázgat, sőt még egy-egy dalra beugró szólógitárosok is vannak: Bobby Koelble (szintén ex-Death), Ron “Bumblefoot” Thal (Sons of Apollo, ex-Guns n’ Roses), Peter Wichers (ex-Soilwork) és Mattias “IA” Eklundh (Freak Kitchen stb.). Utóbbi két arc ugyebár a Soilwork-történelem szerves része (Wichers sokáig a banda zenei agya volt, Eklundh pedig szintén vendégszólókkal szerepelt az első négy album mindegyikén), és nem is csak ők kerülnek elő az akkori stábból: a Negative-ot a göteborgi melodeath-pápa, Fredrik Nordström keverte, a borító meg annak a Carlos Del Olmo Holmbergnek a műve, aki anno szintén játszott Wicherséknél billentyűsként. Szóval horvát feleink jó alaposan belegázoltak a metaltörténelembe, és belegondolni se merek, hogy mindez mennyi zsebpénzükbe kerülhetett. Ezen a ponton adja magát a kérdés:

Megérte ez a nagy befektetés? Szükség volt egyáltalán egy ilyen Soilwork-klón zenekarra?

Őszintén: szükség igazából nem volt, de attól még kurva jó, hogy van. Speedről köztudott, hogy rengeteg vendégszereplést vállal, de ezek között sajnos elég sok a közepes vagy gyengébb produkció, és annál ritkább az olyan, ami tényleg prémium cucc, az is általában csak 1-1 dal. Utoljára talán a Disarmonia Mundi lemezei voltak ilyen csúcskategóriás teljes anyagok, amikhez vendégként a nevét és hangját adta, és azoknak is már elég sok éve. Na, hát az Act of Denial most simán hozza az elvárható nívót, sőt néhány hallgatás után iszonyatosan rá lehet kattanni.

Dióhéjban az a helyzet, hogy Voi Cox baromi jó dalokat írt erre az anyagra, a többiek meg a tőlük megszokott kiváló színvonalon játsszák el őket, illetve teszik hozzá a saját kis nüanszaikat. A fő csapásirányt az ezredfordulós Soilwork-lemezek adják, azok közül is legfőképp A Predator’s Portrait, tehát sok dallamosan thrashes riff, a stabil tukatukázást a húzósabb groove-okkal váltogató dobolás, csili-vili gitárszólók és puttyogó szintik, na meg a kötelező jó zsaru-rossz zsaru vokálozás. Vagyis tényleg semmi olyan, ami ne lett volna eljátszva már 20 éve, ugyanakkor tény, hogy azóta a nagy példakép is vett jó pár slágeresebb, technikásabb vagy épp progosabb kanyart, tehát ilyen szempontból – meg hát a kortárs metalszíntér egészét nézve aztán pláne – akár hiánypótlónak is nevezhető a cucc. Speed hangja nyilván ezúttal is arany, a dallamaival meg felváltva hozza hol a modern, hol meg egy az egyben az akkori önmagát, és zeneileg is van pár áthallás (például a Like the Average Stalker egyik témája egy az egyben visszaköszön Lost Circle-ben), bár ezek akár easter eggnek is felfoghatók. De melodeath fan legyen a talpán, akinek az albumnyitó Puzzle Heart svédül bekiabált beszámolásától és vágtatempójától nem szökik fel a pulzusa, az In the Depths of Destruction akusztikusan induló építkezésétől és rákapcsolásától nem kezd jó értelemben borsózni a háta, vagy mondjuk a Controlled virgázós kezdését hallva nem áll azonnal léggitározásra a keze még a metrón kapaszkodva is. És szinte az összes dalban megvannak ezek a kis kulcsmomentumok, amikhez újra meg újra érdemes visszatérni.

A Negative tehát nem több, és nem is próbál több lenni, mint egy stílusgyakorlat, annak viszont hibátlan. Ha valaha is élted ezt a modernizált svédacélt, bátran adj neki egy esélyt, nem fogod megbánni, a következő Soilwork megjelenéséig hátralévő pár hónapra garantáltan leköt és elszórakoztat. Ütős dalok, hiteles hangzás, neves vendégek, mi kell még? A mai világban, ahol a stílust jobbára csak a régi nagyok tartják életben, az utánpótlást – és azon belül a tényleg tehetséges csapatokat – meg nagyítóval kell keresni, nálam ez simán megvan egy erős 9/10.