2015. március 1.
Svédország a ’90-es évektől kezdve Európa egyik legjelentősebb metal nagyhatalmának számít, ahonnan évente tucatnyi említésre méltó kiadvány érkezik. Néhány hete a Scar Symmetry remekművével el is kezdtük bepótolni a tavalyi termést, de hamar rájöttünk, hogy túl sok fontos lemez van még, amelyek kimaradtak, így az egyesével kivesézgetés helyett inkább egy szép csokorba gyűjtöttük őket. Terítéken az At the Gates, az Opeth, a Bloodbath, a The Haunted és a Soilwork tavalyi anyagai.
AT THE GATES – AT WAR WITH REALITYMegjelenés: 2014. október 28.
Kiadó: Century Media
Műfaj: dallamos death metal
Támpont: Dark Tranquillity, Carcass
Majd húsz év várakozás után jelentkezett új lemezzel a svéd dallamos death metál alapcsapata, az At the Gates. A göteborgi zenekar még 1995-ben adta ki legutolsó anyagát, a Slaughter of the Soult, amely mérföldkőnek bizonyult a műfaj történetében. A megjelenés után azonban fel is oszlottak, és több mint egy évtized telt el, mire újra egymásra találtak, ám eleinte még ekkor is csak egyetlen turnéról volt szó. Épp ezért volt hatalmas hír, hogy tavaly mégis új albumot adtak ki, és épp ezért voltak az elvárások is igen magasak (talán túl magasak is). Az anyag felvételei titokban történtek, és mire a bejelentés megtörtént, a számok már mind kész voltak. Maga az alkotói folyamat az elhatározástól kezdve is több mint egy évet vett igénybe, úgyhogy nem mondhatjuk egy összecsapott munkának. A tagok saját bevallásuk szerint sokkal érettebbek lettek, aminek köszönhetően gördülékenyebben mentek a munkálatok, mint 20 évvel ezelőtt. A produceri székbe ezúttal is Fredrik Nordström ült, aki ismét jó munkát végzett. A lemezt elindítva egy rövidebb spanyol nyelvű bevezető után kezdetét is veszi a múltidézés, amihez a sötét északi hangulat tökéletes alapot biztosít. A zenekar könnyedén hozza a tőlük elvárt szintet, és olyan témákat, amikről sok zenekar csak álmodni tud. Ennyi idő után is magas szinten tudtak alkotni, ami igen figyelemre méltó a jövő generációi számára. A fülbemászó riffeknek és Tompa Lindberg még mindig magával ragadó hangjának köszönhetően a nem túl rövid lemez végig élvezhető. A csapattól elvárt agresszív témák ismét előtérbe kerültek, heavy metal jegyekkel kombinálva. A gitárok tökéletesen egészítik ki egymást, ahogy az az évek alatt a zenekar védjegyévé vált. A hangszerek összehangoltsága elviszi a hátán a produkciót. A különböző stíluselemek, váltások, instrumentális részek változatossá teszik a lemezt. A szólók jókor vannak jó helyen, színesítve ezzel az anyagot. Erőteljes, agresszív, fülbemászó korong lett, ami jól illeszkedik a zenekar eddig megszokott világába. A tempó a korábbiakhoz képest talán kicsivel lassabb lett, ám még így is magával ragadó. Semmi váratlant nem csináltak, csak a szokásost hozták, de elég is volt egy jó lemezhez. A kultikus albumukhoz képest azért gyengébb lett az At War With Reality, de még így is egy jó visszatérésnek nevezhető. Ahogy Lindberg is említette egy beszélgetésben, szerettek volna hűek maradni a gyökereikhez és az örökségüket tovább vinni, ez pedig sikerült is nekik. 7,5/10 (Simon Ferenc)
OPETH – PALE COMMUNIONMegjelenés: 2014. augusztus 25.
Kiadó: Roadrunner
Műfaj: progresszív rock
Támpont: King Crimson, EL&P, Goblin
Az idén negyedszázados Opeth két évtizeden át volt a progresszív death metal meghatározó zenekara, majd 2011-ben az utóbbi évek egyik legvitatottabb váltásával elhagyták nem csak a death, de egyáltalán szinte minden metal hatásukat, és egy múltidéző progresszív rock irányba indultak el. Ennek első állomása a Heritage című lemez volt, amely bár hangulatilag remekül illett az Opeth-életműbe, dalszerzés szempontjából azért nem volt tökéletes, a dalok többször is töredezettnek és céltalanul bolyongónak hatottak. A Pale Communion pedig gyakorlatilag az előző lemez továbbgondolt verziója: alapjában véve továbbra is a ’70-es évek hatásai dominálnak, de jamelős jelleg jelentősen visszaszorult, az új szerzemények sokkal kerekebbek, némelyikük pedig egészen közel áll a szintén metálmentes 2003-as Damnation lemez hangzásvilágához is, szóval a sajátos, egyedülálló Opeth hangulat továbbra is mindent átjár. A lemezt elindítva az Eternal Rains Will Come nagyjából pontosan fel is vázolja, mi vár ránk a további bő háromnegyed órában: bár a dal kezdése elsőre elég zavarosnak tűnhet, de a 2 percnél érkező gyönyörű gitárdallamba egyszerűen nem lehet nem beleszeretni, nem sokkal később pedig az is felsejlik, hogy Mikael Akerfeldt a lemez folyamán bizony minden eddigi énekteljesítményét felül fogja múlni. Rejteget még az anyag néhány további meglepetést is, például eddig nemigen hallottunk az Opeth-től sem olyan pofonegyszerű, de mégis hatásos riffet, mint a Cusp Eternity főtémája, sem olyan hosszú és komplex instrumentális darabot, mint a Goblin (amely egyébként egy főhajtás az azonos nevű olasz progbanda előtt). A River elejének könnyed, majdhogynem vidám hangulata szintén újdonság, mint ahogy a Faith in Others vonósai is. Utóbbi egyébként a zenekar történetének messze legszívszaggatóbb dala, és azon ritka albumfinálék egyike, amelyek után az ember egyszerűen nem tud mást meghallgatni, csak csendben mered maga elé, miközben próbálja túltenni magát a hallottakon. Lehet, hogy elfogultnak hangzok, és igazából az is vagyok, de egy ilyen megosztó lemezt (mert hát lássuk be, aki szigorúan a death metal felől közelített az Opeth-hez, annak a Heritage-hez hasonlóan ez sem fog tetszeni) amúgy sem nagyon lehet objektíven értékelni. Annyi biztos, hogy számomra magasan a tavalyi év egyik legkiemelkedőbb alkotása volt a Pale Communion. 9/10 (Völgyesi Ádám)
BLOODBATH – GRAND MORBID FUNERALMegjelenés: 2014. november 17.
Kiadó: Peaceville
Műfaj: death metal
Támpont: Entombed, Nihilist, Dismember
Amikor kiderült, hogy új Bloodbath album van készülőben, sokan voltak szkeptikusak a hagyományőrző svéd death metal szupergrupp sorsát illetően: bár a katatoniás Jonas Renske és Anders Nyström immár több mint másfél évtizede tolja lassan, de biztosan a banda szekerét, a társaság énekesi posztja jó ideje üresen állt. Mikael Akerfeldt és Peter Tagtgren a korábbi anyagokon igen magasra tették a mércét, ám mivel előbbi kigyógyult a (death) metalból, és utóbbi sem jöhetett szóba, a csapat vállára nagy nyomás nehezedett, hogy kit állítanak a mikrofonhoz. Végül egy meglepő húzással a Paradise Lost-os Nick Holmest állították csatasorba. Sokan megkérdőjelezték e választás hitelességét, és főleg Nick rátermettségét, mivel csapatával ő is már jó ideje levetkőzte, elhagyta a death metal gyökereket, a Grand Morbid Funeral meghallgatása után azonban nem sok kétely maradhat senkiben: Nick tökéletesen besimult a Bloodbath gépezetbe, és hozza az elvárt minőségi szintet, majdhogynem jobban, mint valaha. Nem az a pincemély bugyborékolás, amit hoz (nem is erről lehet ismerni, nyilván), sokkal inkább a klasszikus értelemben vett hörgés/acsarkodás, amit produkál, és be kell vallani, a sok széteffektezett/érthetetlen hörgős death torok között üdítően hat ez a nyers, puritán vokalizálás, ezzel is kiemelkedve a mai túltelített mezőnyből. A zene mondhatni hamisítatlan Bloodbath esszencia, még Nick csatlakozásával is azonnal felismerhető az összetéveszthetetlen hangulat. A 45 perces játékidő alatt igyekeztek minden markáns stílusjegyüket felvonultatni, minden anyaguk hangulata képviselteti magát, tehát a korai málházósabb, doomosabb old school death metal jegyek éppúgy, mint a The Fathomless Mastery-vel csúcsra járatott modernebb, blastbeatekkel felturbózott szélvész dalok. Úgy lehetne a legjobban jellemezni az albumot, mint egy súlyos death-monolit, old school ez a javából, abszolút modern köntösben, de végig tiszteletben tartva a stílus hagyományait. A hangzás is erről árulkodik, rendesen megdörren, (végre van basszusgitár is), viszont a láncfűrész HM-2 gitárhangzás is éppúgy a védjegyük a mai napig. Az egyetlen negatívum talán, amit kiemelhetnék, hogy néhány váltás/dalszerkezet igencsak emlékeztet korábbi dalaikból kölcsönvett megoldásokra, de mivel egész koncepció nem más, mint egy főhajtás a korai svéd death metal előtt, az önismétlést náluk talán nem is lehet felróni, bármennyire is jelen van. Ettől eltekintve viszont egy rendkívül súlyos, markáns anyagot tettek le az asztalra, stílusában kiemelkedő, már-már hiánypótló kiadvány. Nagyon sok old school banda van manapság is, félreértés ne essék, de ennyire autentikusan, mégis frissen és ötletesen tálalva nem sokan produkálnak hasonló teljesítményt. Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy hogyan kell szólnia egy skandináv (és úgy általában véve) death metal bandának 2014-ben, bátran említhetném ezt az anyagot etalonként. 7,5/10 (Tósaki Andor)
THE HAUNTED – EXIT WOUNDSMegjelenés: 2014. augusztus 25.
Kiadó: Century Media Records
Műfaj: thrash metal, groove metal
Támpont: At the Gates, Testament
Amikor pár éve széthullott a Peter Dolving-érás The Haunted, senki nem jósolt sok jövőt a csapatnak, aztán amikor Anders Böjler és Per Möller Jensen is lelécelt, sokan a szegeket is verték volna a banda koporsójába. Sokáig nem lehetett tudni semmit a banda sorsát illetően, aztán szép lassan szivárogni kezdtek az infók: Jonas Böjler és Patrik Jensen újraszervezték a bandát, visszatért Adrian Erlandsson és Marco Aro, valamint csatlakozott Ola Englund is. Papíron ez tök jól nézett ki, viszont a gyakorlatban sajnos nem ilyen rózsás a helyzet. Senki nem várt el tőlük egy újabb definitív lemezt, mivel szinte kész csoda hogy egyáltalán megjelenhetett egy új The Haunted anyag… A Dolving gyűlölők végre dörzsölhették a markukat, felcsillant a remény, hogy visszakapják szeretett bandájukat, ami részben teljesült is, de a végeredmény elég felemás lett. A zenekar szakított a kísérletezésekkel, újra a thrash-groove vonal dominál, igyekeztek sallangmentesen fogalmazni – csak közben a fogós témák maradtak ki, hogy az olyan pofátlan nyúlásokról már ne is beszéljünk, mint amik pl. a Time (Will Not Heal)-ben és az Eye of the Stormban hallhatóak. Igazán lehagyhattak volna jó pár számot, egy kompaktabb kivitel nagyban hozzájárult volna a lemez megjegyezhetőségéhez, a vége felé teljesen összefolynak a számok, ami azért is aggasztó, mert egyáltalán nem hosszúak a tételek. Vannak azért zseni riffek és jó témák/dalfoszlányok, de összességében csalódás lett az Exit Wounds, ettől azért mégis nagyobbak voltak az elvárások ilyen tapasztaltabb zenészekkel szemben. A lemez első fele még úgy-ahogy leköti a figyelmet, de a második szekció egyszerűen unalmas. Jóra lehet hallgatni az albumot, de ha egy The Haunted-lemez nem csap a földhöz elsőre, akkor ott bajok vannak. Már csak azt kell megvárni, mikor tér vissza Mr. Dolving… 5,5/10 (Tósaki Andor)
SOILWORK – BEYOND THE INFINITE (EP)Megjelenés: 2014. szeptember 24.
Kiadó: Nuclear Blast
Műfaj: dallamos death metal
Támpont: Scar Symmetry, In Flames
Björn „Speed” Strid és társai Svédország egyik legmegbízhatóbban dolgozó brigádja, akik 2013-ban The Living Infinite című kilencedik, dupla albumukkal sokak szerint karrierjük legjobb anyagát tették le az asztalra (jómagam a 2010-es The Panic Broadcast-et tartom a csúcsteljesítményüknek, de ez most igazából lényegtelen is). A dupla lemez munkálatai során a csapat olyan szintű inspiráció-túltengést kapott, hogy a két korongra felkerült 20 dal mellé még további hetet is rögzítettek, ezek közül öt került jelen EP formájában kiadásra. A legfigyelemreméltóbb dolog pedig az, hogy ezek a lemaradt tételek nemhogy gyengébbek lennének megjelent testvéreiknél, de jó néhányuknál konkrétan még erősebbek is. Ugyan a dalok közti „flow” a kiadvány gyűjteményes jellegéből adódóan nem a leggördülékenyebb, maguk a dalok egytől-egyig jól átgondoltan felépített darabok. Néhány esetlen hangnem- és témaváltás azért becsúszott (a These Absent Eyes szólója után, valamint a Forever Lost in Vain alapriffje és verzéi között), de ezektől függetlenül is igazi slágergyár, amit hallunk, mind a gitárjátékot, mind Speed jellegzetes, összetéveszthetetlen énektémáit tekintve. Mindemellett pedig ismét külön ki kell emelni Dirk Verbeuren játékát is, aki véleményem szerint az egész metaltörténelem egyik legkreatívabban és legízesebben játszó dobosa. A Beyond the Infinite tehát melegen ajánlott nemcsak a talajmunkások eddigi rajongóinak, de az őket eddig nem ismerőknek, és úgy egyáltalán a slágeres modern melodeath szimpatizánsainak egyaránt. 8/10 (Völgyesi Ádám)
