Superbutt – Music For Animals

Persze legutóbb sem volt az, hiszen a You And Your Revolution legnagyobb gyengéje épp az a két szék közé esés volt, amivel a kiadvány kvázi-hidat alkotott (akkor még túlpart nélkül) a zenekar saját belső fejlődése és a múlt lezárása között. A közönség pedig nehezebben vette a lapot, hogy a dalszövegek és előadásmód terén is meghatározó András hiába tartotta meg karakterisztikus tónusát, a zenei alapokból valahogy mégis hiányzott az a lendület, az a játékosság és az a düh, ami miatt a Superbutt a saját generációnk egyik meghatározó zenekarává nőhette ki magát évekkel korábban. Persze emlékezetes dalok azon a lemezen is voltak, de azért mégsem vehette fel a kiadvány sem megszólalásában, sem összhatásában a versenyt azzal a Black Souppal, ami ilyen szempontból bekeretezte a banda kiforrását, végképp elrugaszkodva a nu-metal gyökereitől egy jóval technikásabb, kötetlenebb és szabadabb zenei világba. Mostanra azonban az összehasonlítás végképp csak közvetett eszközökkel lesz érzékelhető: ennek tükrében pedig lássuk, milyen lemezt is kaptunk a Music For Animals formájában.

A FŐBB SZEREPEKBEN:

Kovács Attila (ex-Watch My Dying, ex-Varsó): ha volt valaki, akit egyáltalán nem kellett félteni saját kiteljesedésétől, az bizonyára Attila volt, hiszen neki köszönhető az, hogy a Music For Animals új lendületet kölcsönözhet a Superbuttnak. Ennek alapja azonban a nagybetűs metal (nem mintha ez kérdés lett volna), és az alműfajok közötti lavírozás adja meg igazán azt a változatosságot, ami a korábbi kiadványok felszabadultságát hivatott új köntösben felmutatni. Riffjei és szólói egyaránt tekintettel voltak arra, hogy milyen groove-ok és hajlítások fértek eddig is bele a Superbutt repertoárjába, de akkor sem kell félteni, ha durvább reszelésekről és felgyorsításokról van szó. Játéka alapjaiban határozza meg az anyag minőségét, de erre a továbbiakban térek ki bővebben.

Práznek Tamás: az egykori technikusból teljes értékű gitárossá vált zenész jelenti egymagában azt a kapcsot, ami alapján érdemes a Music For Animals előzményekkel való kapcsolatát vizsgálni, hiszen Tamás már a You And Your Revolution felvételeiben is kimutatta a foga fehérjét, valamint fel is játszott pár témát. Ennek tükrében talán nem lövünk mellé, ha egy olyan képet rajzolnánk ki a munkafolyamatokra vonatkoztatva, amelyben Attila témáinak szerteágazó mivoltát Tamás rendezte egységbe annak minden megszokott karakteri elemével együtt, persze beadva a derekát a szigorúbb összhatásnak, ami egymagában is a legnagyobb (és feltehetően egyetlen igazán számottevő) keretet biztosítja az új lemez dalainak.

Nedoluha György (ex-A Losing Season): a legnehezebb feladat így is Györgyre hárult, hiszen a Superbutt arculatában mindig is oroszlánszerepet vállaltak Salim brutális tappingjei és futamai, amelyek azonban teljesen elmaradnak az új arculatból. Igazán kiugró basszustéma csak el-elvétve hallható a lemezen, de ebben az is közrejátszik, hogy a dalszerkezetek sem feltétlenül biztosítanak több lehetőséget annál, minthogy a riffek és váltások pusztán le legyenek követve, holott ez az izgalomfaktorból is visszavesz amellett, hogy erre volt szükség ahhoz, hogy a Superbutt tényleg újrakonstruálhassa saját arculatát. Talán emiatt is állapíthatjuk meg joggal azt, hogy összességében egyszerűsödnie kellett a zenekarnak ahhoz, hogy nyersebb megszólalást tudhasson magáénak, hiszen a korábbi technikai lehetőségek akaratlanul is összekapcsolódtak egy olyan hangulatvilággal, amitől az új anyag éppen hogy elrugaszkodni próbál.

Erdei Attila (ex-Agregator, Autumn Twilight): az átjáróház-jellegű felállás pedig nem csupán a basszusgitárnál érződik (hiszen Salimot előbb Barczi Gábor helyettesítette), hanem a doboknál is, ugyanis az anyagot még Fellegi Ádám (ex-Bridge To Solace, ex-The Idoru) játszotta fel, a koncerteken mégis Erdei Attila helyettesíti őt, ezzel is sessionként érvényesülve a bandában. Mindemellett a dobtémák kapcsán egyedül annyit lehet mondani, amit már eleve tudtunk a zenekarról: a dinamizmust a riffek mellett nagyban meghatározták az adott váltások is, és Ádám jó szokásához híven nem is sajnálta a lehető leggazdagabb cinjátékkal és szüntelen duplázással kísérni a tételeket, ami jócskán hozzáteszi a magáét a szigorúbb összképhez is. Sajnos az igazán kiugró pillanatok itt is kimaradnak, mert ahhoz olyan ritmusszekcióra lenne szükség, ahol a basszusgitár is több szabad teret kap, de funkciójához mérten a dobjáték is alárendelődhetett az új irányú riffeknek.

Vörös András: a zenekar egyetlen biztos pontja lényegében az, akinek jelenléte miatt nem is futhatna új néven a banda, hiszen hangszíne, jellegzetesen öblös dallamai, valamint szükség szerint csipkelődő, fekete humorba bocsátkozó, irodalmi igényességű szövegei mindig is nagyban hozzátettek a Superbutt folyamatos felnövéséhez. Orgánumát pedig az új dalokban is bátran kihasználja: ha kell, suttog, ha kell ordít, de azért többnyire tiszta hangjával él, mindenesetre még egy-egy kórusba is szívesen belemegy, ha a helyzet úgy kívánja. Nagy segítséget jelent számára a gitárosokkal való összjáték, hiszen több dalban is megfigyelhetünk egyfajta kérdezz-feleleket, ami jócskán előmozdítja a verzék lendületét is. Ezek tükrében pedig térjünk is rá az új lemezre.

MUSIC FOR ANIMALS: A LEMEZ

A Superbutt legnagyobb erénye mindig is az volt, hogy sajátos rock-metal elegyében a lehető legmagasabb hatásfokon tudott olyan slágereket írni, amelyek a műfaj szerelmesein túl máshová is bátran eljuthattak. Ebben a hangzáson túl általában mindig András énekdallamai tettek hozzá igazán, de azért riffekre és groove-okra is jócskán szükség volt. A helyzet jelen esetben annyiban más – az előbbi felvezetésre alapozva –, hogy bizonyos tekintetben bármennyire is igyekezte volna átültetni saját egyéniségének színes mivoltát egy új, jóval metalcentrikusabb közegbe a zenekar, ezek a színek mégis árnyalatokká törpülnek. Egyfelől előnynek is tekinthetjük ezt, hiszen a nagylemez önmagában egységes, de valahogy mégis hiányoznak azok a bátrabb és műfajon kívüli kitekintések, amelyek tényleg felszabadult élménnyé tették a zenekar dalainak hallgatását. Persze jó dalokkal most is jócskán találkozunk, hiszen az előre megosztott Best Plays és a szervező jellegű Revolting Kids (ami kissé a The Blackout Argument kezdeményezésére emlékeztet) a lemez csúcspontjai közé tartoznak, és ugyanígy ide kell venni a félig feszült, félig kókadt hangulatot sugárzó The Devil You Run With-et is, ahol a refrén válaszolgatása oldja fel a verzék disszonanciáját. Az Out Of Reach morózus tördeltsége és refrénbeli cinjátéka (Fellegi-e vagy?) a Black Soup szerelmeseinek fog kedvezni, ahogy az Ugly Head is inkább hagyományokat ültet új közegbe, semmit előrevinné a kiteljesedést, szemben a záró The Murder of Socratesszel, ami kiváltképp az anyag legsúlyosabb pontja. És tényleg súlyról van szó, nem jó értelemben vett és szükséges slágerekről, mert jó dalok hiába akadnak a lemezen, valahogy mégsem fért be a dalcsokorba egy-egy újabb Pioneer vagy Better Machine. Ez egyfelől az összecsiszolódás számlájára írható, hiszen a lemez ilyen tekintetben valóban egységes minőséget hordoz (ami egyben hátrány is a riffekre nézve, hiszen kevés fókuszponttal találkozunk, ami igazán rendet tenne a témák között), csak épp az a bizonyos kiugrás hiányzik, ami mindenkinek kérlelhetetlen kapaszkodót adhat abban, hogy sokáig akarja hallgatni a lemezt. Ugyanis a szerzemények többségében inkább csak jó témák vannak, mintsem jó dalokról beszélhetnénk: az Evil Blues tukatukáját követő andalgás is inkább érdekesség, semmint hendikep, az Of This Gloom pedig hiába teljesíti be mindazt, amire az új Superbutt hivatott, ez egyszerűen nem izgalmas. Szerethetőnek szerethető, de hiányzik belőle az a plusz, amit a megújulás terén nem csupán az összeérés, hanem a saját magán való felülkerekedés hozhatott volna.

Felelőtlenség lenne így azt mondani, hogy a Music For Animals biztos recepthez nyúlt, hiszen bekötött szemmel nyúlt bele a hangyafészekbe, és szerencsénkre nem is lett fájdalmas csípések áldozata. Inkább csak érezhetővé válik, hogy mindez összességében egy alap lenne ahhoz, hogy a zenekar ismét olyan formát mutasson, mint négy-öt éve, és korántsem egy olyan végállomás, ahol már nyugodtan ki lehetne szállni. Hiszen a riffeken belüli sokszínűség ha korlátozottan is, de tényleg működik, az énektémákkal és a ritmusokkal való játék is átjön, de valahogy épp annyival lett keményebb az új hangzás, amennyi nem biztosít kellő terepet azokhoz a szükséges fellélegzésekhez, amitől a kiadvány is organikusabb, lélegzőbb lehetne. Az elfojtást azonban épp a második lemez üdíti fel, bár ezt csak a hazai közönség tudja majd igazán értékelni.

MUSIC FOR ANIMALS: A RÁADÁS

Ugyanis a Szájon át dalai hiába kaptak hideget-meleget András (valójában kiváló) dalszövegei, valamint a tényleg bakinak tekinthető videoklip miatt, az idő mégis azt igazolta, hogy a magyar nyelvű EP dalcsokra stílusosan illeszkedik az előző anyagok minőségéhez, és a meglévő zenei közegen túl az egyes szövegek is tovább gazdagítják a Superbutt zenei világát, hiszen karakterüket tekintve más megfogalmazással találkozhattunk, mint az angol realizációk esetében. Személy szerint titkon vártam is, hogy mikor hallhatok ismét magyar nyelvű SB-dalokat, és a Music For Animals második lemeze ismét hozza azt a bravúrt, amit a Szájon át ért el, ezzel is magasabbra emelve az új kiadvány összhatását. Ugyanis az itt hallható dinamizmus és lendület valahogy épp biztosítja azt fogós, egymástól elkülönülő és lendületesen üdítő (ám mégis súlyos) összhatást, ami a másik korong angol nyelvű dalaiból valahogy kimaradt, legalábbis ott nem tekinthető általánosnak. Ez pedig annyiban igazol engem, hogy a magyar dalok később készültek el – alig pár hónaposak –, mint az angol tételek, tehát a Music For Animals összecsiszolódása és beszorított légzése valójában itt, ezekben a nótákban oldódik fel elsőként. Így pedig biztosra is vehetjük, hogy még bőven van remény arra, hogy a ’Butt méltán üljön vissza öt éve elfoglalt trónjára, ugyanis mind tartalmukat, mind zenei alapjukat tekintve is mindazt a perspektívát kínálják ezek a dalok, amit korábban a Szájon át mutatott fel. A lemezen emellett helyet kapott három feldolgozás is, amik még a The Mooggal közös Red Bull Music Clash-ből maradtak meg: ugyan ezekkel a dalokkal olykor más koncerteken is találkozhattak a rajongók (főleg a Neil Young-nótával), én nem feltétlenül tartottam volna szükségesnek a megosztásukat, mivel így inkább gyűjteményes extra-anyagnak tűnik a második lemez, semmint útkijelölő produktumnak. Ezekben a nótákban épp annyi ráncfelvarrással találkozunk, amennyit a tételek megkövetelnek, de a magyar dalok mellett azért mégis el tudnak törpülni a felvételek.

ÖSSZEGEZVE

A Music For Animals nem lett rossz lemez, bármennyire is elrugaszkodik a Superbutt megszokott hagyományaitól. Szilárdabb összhatását azonban csak a magyar nyelvű dalokon keresztül foghatjuk meg igazán, mert ugyan kiugró pillanatai vannak az anyagnak, mégis a később datálható, már kreativitását tekintve is összeszokott négy tétel mutatja meg igazán, hogy a zenekar ismét helyes röppályán van ahhoz, hogy visszafoglalja helyét a hazai keményzenében. Mindez persze nem tesz hozzá ahhoz, hogy az első három lemezhez mérhessük a dupla kiadványt, de néha joggal érezzük úgy, hogy nem sokkal marad el attól, és a You And Your Revolutionnél pedig mindenképp jobb, irányítottabb az összhatás, így az én pontszámom minden fentebb kifejtett érv és ellenérv tükrében azért is 7/10 marad, mert ha a teljes lemez(eke)t nem is, annak kiemelkedő dalait még szívesen fogom látni a lejátszómban, ahogy a folytatásra is rettentő kíváncsi vagyok.