Sum 41 – Screaming Bloody Murder

Tracklist:

1. Reason To Believe
2. Screaming Bloody Murder
3. Skumfuk
4. Time For You To Go
5. Jessica Kill
6. What Am I To Say
7. Holy Image Of Life
8. Sick Of Everyone
9. Hapiness Machine
10. Crash
11. Blood In My Eyes
12. Baby You Don’t Wanna Know
13. Back Where I Belong
14. Exit Song

Hossz: 48:31

Megjelenés: 2011. március 29.

Kiadó: Island

Webcím: Ugrás a weboldalra

Amerikai Pite. Biztosan mindenki emlékszik még az azóta kultusz tinivígjátékká váló filmre, amely meghonosította a világ pelyhedző fiataljai között az IHB-féle összeröffenés szépségeit. Az iszunk, hányunk, belefekszünk érzés házibuli-közegbe való átültetését. A 90-es évek végén megjelent film rengeteg folytatást megélt, de igazán az első három nyújtotta a tipikus, amerikai tinifilmekre jellemző kliséket, de azokat mesteri szinten művelve. A filmek soundtrack lemezei szembetűnő sikereket értek el, köszönhetően annak, hogy akkoriban olyan bandák képviseltették magukat rajtuk, mint az MTV által erősen futtatott blink-182, Good Charlotte, The All-American Rejects, American Hi-Fi vagy éppen jelen cikkünk alanya, a Sum 41.

A kanadai csapat pályafutása alatt már több mint 40 millió lemezt értékesített, szóval elmondható, hogy egy nagyon erős rajongói bázist sikerült kiépíteniük maguknak, elsősorban a 2000-es évek elején megjelent lemezeiknek köszönhetően. A srácok karrierjében a töréspont egyértelműen 2006-ban következett be, amikor Dave “Brownsound” Baksh elhagyta az elsősorban pop/surf punkot játszó csapat fedélzetét metálzenei ambíciói miatt. Hiánya két, legutóbb megjelent kiadvány diagnózisában egyértelműen megállapítható, a Sum 41 a napi Dave-bevétele nélkül kb. egy halálos betegség tüneteitől szenved, amelyet az azóta a bandához csatlakozó Tom Thacker placebo-hatásai sem tudtak meggyógyítani. A Gob gitárosa Dave pengetőit sem tisztogathatná (pedig egy ilyen orvosi beavatkozást illene steril körülmények között végezni), amit jelen cikkünk tárgya és az elsősorban Dave munkáját magán hordozó Chuck közötti minőségbeli, éles elválasztódás kiválóan bemutat.

A Screaming Bloody Murder legnagyobb problémája, hogy Deryck vette át a produceri teendőket. Az elmúlt évek során, az Avril Lavigne-nyel való szakítás utáni szívszorító, éjszakai párna telesírások között megfogalmazódott ötleteket rakosgatta egymásra,tette ezt egy tömör káoszt alkotva. Az egy tételen belüli hirtelen elemváltások a lemez végére teljesen idegesítővé válnak, nem beszélve arról, hogy Deryckék igyekeztek az egy számra jutó begyorsítások és belassulások világcsúcsát is megdönteni. Az Underclass Hero puha, gerinctelen testét valamelyest megerősítették és egy kissé filmes hatást keltő borító alatt hozták ki újdonsült keménykedésüket. Sajnos ez túlzott és egyben átlátszó erőlködésként hat, a Chuck folytatásaként beharangozott és aposztrofált lemez pedig így önmaga komédiájába fullad, pedig nagyon ígéretesen kezdi meg utazását a lemezlejátszó sztrádáin.
A Reason To Believe 2004 óta a srácok által írt legjobb dal, a fentebb említett elemrakosgatásról itt még elmondható, hogy teljesen összeforrtan működik, nincsenek oda nem illő feleslegek. Az első single, a címadó dal, a Screaming Bloody Murder pedig tökéletesen bemutatja, hogy milyen az, amikor valaki nem taknyol el ziccer dobás közben és bezsákolja azt csuklóból, ahogy azt kell, és itt most megállunk. A Skumfuk az első dal, amely miatt az ember sírógörcsöt kapna: a My Chemical Romance sötétebb korszakát idéző nóta Whibley uraság legnagyobb eltévelyedése, mintha betonon akart volna füvet nyírni, az énekdallamok alatt az ember szinte maga előtt látja Derycket kényszerzubbonyban, elkeseredésében falnak futni, amely MCR plakátokkal van teleragasztva. Közben Avril után zeng ódákat és jól hallhatóan képtelen a lemez további részén hozni az első két tétel színvonalát, az „MCR-sokk” így teljes zavart kelt, illetve egy megmagyarázhatatlan foltot hagy a patyolat tisztára sírt lemezen. Ez a szindróma biztos annak köszönhető, hogy DW még egykoron zenélt egy Chemical Head nevű zenekarban, de lépjünk is tovább.

Fontos megemlíteni, hogy az elmaradhatatlan balladákat most két dal erősíti: a What Am I To Say és a Crash a lemez jobb dalai közé tartoznak, szinte minden albumon elsütnek 2-3 ilyen nótát, hogy ne érje szó a Sum elejét. A rengeteg töltelék szám mocsarában, többek között a Time For You To Go, a rendkívül összeszedetlen, idegesítő és újra csak MCR-ot idéző Sick of Everyone, Baby You Don’t Wanna Know között néha-néha felsejlik egy-egy kellemesebb darab. A Jessica Kill igyekszik prezentálni egy keményebb, hihetőbb, s egyben az emberi fülek számára fogyaszthatóbb oldalát a csapatnak. A lemez középen található, legtöbb ötletet tartalmazó Holy Image of Lies és a Happiness Machine kettőse megpróbálja a lemez középen fenntartani a lankadó figyelmet és megóvnak bennünket az önismétlődés hipochonder bájaitól, a korábban kikerült Blood In My Eyes viszont teljesen elhalványul a lemez harmadik legjobb számától, amelyet képesek voltak ennyire a dalcsokor végére tenni. A Back Where I Belong az egyik legjobban felépített nóta a Screaming Bloody Murderön, nem árul semmiféle zsákbamacskát, a dallamvilág már-már a Chuck-féle időket idézi és erre a végén képesek az Exit Songgal lezárni a lemezt, amelyet igazán senki sem fog rekviemjének választani.

Széles vigyorú ambivalencia ül ki mindig a szívemre mikor meghallgatom a korongot, mert volt ebben az albumban rengeteg potenciál. Végre nem az Underclass Hero lepkepuki hangvételét vitték tovább, hanem villantottak egy kis tökösséget. Ugyanakkor sajnos azt is be kell vallani, hogy a kísérletezgetés rengeteg hibával járt. Idén pedig kemény bokszmeccs várja őket, hisz a kék sarokba érkezik a kihívó, a blink-182, akik a Duke Nukem Forevert megszégyenítő sebességgel készülő albumukkal idén hívják ki a srácokat az MTV bokszgáláján. Azért kár lenne őket sajnálni, hisz így is fürdenek a sikerben, idén a VOLT fesztivál alkalmával hozzánk is ellátogatnak örömükben. Tehát, aki kedveli őket, az látogasson el bátran Sopronba és lesse meg őket és bizonyosodjon meg róla maga is, hogy ők bizony Sheen-en vannak, csak az a baj, hogy a szó legszorosabb értelmében.

5/10