Süllyedő piramis – nagyító alatt az új Born of Osiris-lemez

A Born of Osiris csapatát talán nem kell bemutatni egyetlen, a színtért kedvelő hallgatónak sem. A chicagói srácok a 2007-es New Reign EP-vel robbantak be a köztudatba, rajta olyan slágerekkel, mint a Bow Down vagy az Open Arms to Damnation, majd jöttek a 2009-es Higher Place és a 2011-es The Discovery nagylemezek, amelyekkel komoly rajongótábort sikerült szerezniük, és nem mellesleg a szakma is teljesen odavolt ezekért a korongokért. Két évvel ezelőtt a Tomorrow We Die Alive viszont csúnya pofára ejtés volt részükről, nyoma sem volt rajta annak a progresszív szemléletnek, ami a korábbi anyagaikat jellemezte. Ebből következik a nagy kérdés: vajon csak egy albumig tartott ez a megrekedés, vagy valóban egy lassan unalomba fulladó csapatról van szó? Erre a frissen megjelent Soul Sphere adhat választ.

A Tomorrow We Die Alive-val a srácok egyértelműen egy mainstreamebb irányba indultak el, ami sajnos ezen az albumon is folytatódik. Ez még nem lenne feltétlenül probléma, de egyrészt ettől a csapattól nem ezt várjuk, másrészt a Soul Sphere az előbb említett irányvonal olyan elemeit is tartalmazza, amiktől egy ép ízlésű hallgató csak fogja a fejét/fülét. Erre talán az előzetesként kiadott Throw Me in the Jungle és a The Louder the Sound, the More We All Believe idegesítő billentyűtémái a legjobb példák – azonban ha a teljes albumot vizsgáljuk, a billentyűdallamok még mindig az egyik legjobb dolog a srácok zenéjében, ezért sem érthető a fent említett két szám plasticcore ízvilága.  A számszerkezetek is megmaradtak a faeke egyszerűségnél, talán csak egy-két számban fedezhetünk fel egyedibb struktúrákat, de Discovery-szintű megfejtésekre ne is számítsunk. Sok hallgatás után arra a konklúzióra juthatunk, hogy az album egyfajta összefoglalása az eddigi műveiknek, egy-két számban felfedezhetünk a Higher Place-re és a New Reignre hajazó megoldásokat is, de nagyrészt az előző album világa az uralkodó. Egyértelműen érezhető, hogy a refrénekre akarták a nagyobb hangsúlyt fektetni, ugyanaz a dallamorientáltság jellemzi mindegyiket, azonban szinte minden szám esetében ugyanarra a sémára építkeznek – egy egyszerűbb, letisztultabb ritmusgitárra épül egy gitár- és/vagy billentyűfutam, majd erre jönnek még a vokálok – tehát itt sajnos az önismétlés hibájába esnek a srácok. Több hallgatás után megragadhat bennünk pár refrén (Illuminate, Composer), ami elsősorban Joe Buras kiabálásainak az érdeme.  Természetesen szó sincs arról, hogy a másik torok, Ronnie Canizaro ne adna becsületes teljesítményt, még mindig nagyon jól tud hörögni, de az ő esetében nincsenek olyan nagy pillanatok, amikre elégedetten bólogathatnánk.

Ahogy az előző lemeznél, itt is előjön a monotonitás és ötlettelenség problémája. Régebbi rajongók talán már hallhatják, hogy Lee McKinney gitáros stílusa már önismétlődő, szinte minden gitárdallamnál érezhető, hogy egy adott mintázatra épül, amiből úgy látszik nem tud kimozdulni, emiatt folyamatosan az a kérdés járhat a hallgató fejében, hogy az adott motívumot vajon melyik korábbi anyagnál hallhatta már. Fontos kiemelni, hogy megint vannak önálló szólók (The Other Half of Me, Tidebinder), amelyek viszont kifejezetten jól sikerültek, ezzel nagyot dobva a hangulaton. A srácok zenéje már több album óta a szaggatott ritmizálásra épül, itt sincs ez másképp, azonban annyira repetitív az egész, hogy nehezen lehet egyhuzamban végighallgatni az anyagot. Egyetlen Born of Osiris-albumról sem hiányozhatnak a hangulatos átvezetők, az éles váltások, ezek itt is megtalálhatóak, kiválóan végzik a dolgukat, hozzák a szokásos misztikusabb atmoszférát, ha ezek nem lennének, menthetetlenül unalomba fulladna az egész album.

A bevezetőben feltett kérdésre nem ad egyértelmű választ a Soul Sphere. Érződik a srácokon, hogy értenek a hangszereikhez, de úgy tűnik, kezdenek kifogyni az olyan epikus megoldásokból, mint amilyenek a korai anyagaikat jellemezték. Szó sincs arról, hogy ez egy annyira rossz lemez lenne, sok hallgatás után közelebbi kapcsolatba is kerülhetnünk egy-két dallal, de igazából mindannyian egy Discovery vagy The New Reign 2.0-ra vágynánk, sok kísérletezéssel. Számomra a megoldás egyértelmű: hosszabb szünetet kellene tartaniuk és bevenniük egy olyan kvalitású második gitárost, mint amilyen Jason Richardson is volt, vagy egy producert, aki gatyába rázza őket. 6,5/10