Suffokate – Return to Despair

Tracklist:

01. My Darkened Eyes
02. Always Hopeless
03. Distant Words
04. Return to Despair
05. Let the Water Rise
06. Vanishing
07. The Hole Beneath
08. Never Found
09. It's Fading Away
10. Everything is Lost
11. Dissolving

Hossz: 33:27

Megjelenés: 2011. szeptember 27.

Kiadó: Mediaskare Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

Vannak zenekarok, akik sosem hajszolták a népszerűséget. Nem akartak zseniálisak lenni, nem akarták megváltani a világot, csak élni akarják a saját életüket és zenélni. Ám ezek a zenekarok olykor egy trendhullám - mit hullám, cunami - kellős közepén találják magukat, és dönteniük kell: mennek-e vele, vagy sem? A The Acacia Strain, egykori nagy kedvencem, önkívületi állapotban vetette bele magát a deathcore-áramlatba, de sajnos zátonyra futottak. A Suffokate? Nos, ők igyekeztek lehorgonyozni, és úgy tűnik, ezen a meccsen nekik áll a zászló.

Ritka nagy mázlijuk van az oaklandieknek, hogy 2004-es találó, Oakland című albumukkal gyakorlatilag az elsők között pattantak del a szörfdeszkájukra, hogy meglovagolhassák ezt a méretes hullámot. És bár az ismertség nem teljesen találta meg őket, de ennek ellenére sem korrigáltak olyan irányba, amitől egy csapásra olyanok lettek volna (no offense), mint az Emmure, inkább csak mentek a saját fejük után, és azt játszották, amit tudtak. Ennek köszönhető, hogy a 2010-es No Mercy, No Forgiveness rendesen betalált nálam, holott könnyen rá lehetett fogni, hogy az is csak egy breakdownhalmaz. De csak majdnem az, mivel egy Emmure-nál, vagy egy Acacia Strainnél (itt most szigorúan a Dead Walk utáni Acacia Strainről beszélünk) láthatóan/hallhatóan több időt öltek a dalszerzésbe, és valahogy még hitelesebbnek is tűntek az alapján, hogy ők bizony már 2004 óta ezt a tufa, “legyalullak” deathcore-t tolják. Így pedig a siker, bár viszonylagos, de garantált volt, és a srácoknak csak annyi dolguk volt, hogy figyeljenek, nehogy Ricky Hoover énekes füle elfertőződjön.

Ez, ahogy nézem, nem következett be, így a srácok 2011-ben neki is álltak megírni a következő nagylemezt. Mivel a deathcore hisztériát sikerült kibekkelni, a Suffokate-et már most győztesnek lehet kikiáltani a – már elnézést – fostömeggel szemben, így ami ezután jön, az ha nem is formalitás, de már jóval kisebb téttel bíró küzdelem lesz, mint az eddigiek. Bár nem hiszem, hogy ez Ricky-éket eddig is izgatta volna. Mindenesetre a Return to Despair senkinek sem fog csalódást okozni, aki eddig szerette őket. Igaz, egy picit megnőtt a metalcore-ra hajazó dallamos témák száma, és a tufa részek sem hatnak olyan tufán, mint eddig, de ezek a változások nem olyan szembeötlőek, és főleg nem zavaróak. Ez főleg azoknak lehet rossz hír, akik idáig sem szerették őket, mert amúgy minőségi produktummal van dolgunk. Nem kiemelkedő, és kifejezetten monoton, ahogy az eddigiek is azok voltak. De ennek ellenére is roppant szórakoztató tud lenni annak, aki vevő az ilyesmire.

A monotonitásból adódik az is, hogy a dalok minősége is egy elég szűk skálát tesz ki, talán csak a Distant Words az, ami a dallamos részeivel ki tud emelkedni a masszából. Illetve megemlíteném még a Vanishinget és a Dissolve-ot, amelyek bár csak másfél perces átkötők, mégis sokat tesznek hozzá a lemez hangulatához. No és ez az, amit a Suffokate iszonyat jól csinál. Az Oakland kataklizmaszerű állapotokat idézett meg, a No Mercy a beatdown hardcore hangulati, és néhol zenei elemeivel kacérkodott, az új lemez viszont valami más. Nem tudnám elmagyarázni, igazából akkor kap el ez a hangulat, ha ránézek az amúgy zseniális borítóra (ami mellesleg Grindesign munka). És ez atmoszférateremtés az, ami a Suffokate-et sok hasonszőrű brigád fölé emeli. És mivel már harmadszorra sikerült minőségi anyagot letenniük az asztalra, már bizonyosan megnyerték a meccsüket, most már játszhatnak felszabadultabban. Már csak Ricky fülére kell vigyázni…

8,5/10