Suffocation – Pinnacle of Bedlam

A Suffocationre sokan hivatkoznak technikás death metal bandaként, ami azért nem feltétlenül helytálló, legalábbis napjainkban már nem. Mert az tény, hogy komplex a zenéjük – legalábbis a Deicide-nál, vagy a Cannibal Corpse-nál mindenképp –, de sosem tartoztak az ember feletti gitár virtuózok közé. Mindazonáltal mindig is rettenetesen fogós témákat tudtak írni, és ez adta a 90-es évek Suffocationjének a fő erősségét. Aztán a négy éves szünet után érezhető változások következtek be, nevezzük ezt modernizálásnak. Lényegében arról van szó, hogy annak idején érezhető volt, hogy milyen sablonokból kívánják felépíteni a dalokat, mindennek megvolt az eltervezett helye és a maga komplexitásában végtelenül kiszámíthatóak voltak a szerkezetek. No, ez az, amit a 2002 utáni Suffocation fokozatosan – és immár kijelenthetjük, hogy sikeresen – maga mögött kíván hagyni. Sokkal folyékonyabban váltanak a riffek között, sokkal lendületesebb az egész, és nem válik unalmassá még mindig, holott az old school ízeket még mindig érezni a zenén, és ez megint csak a srácok dalszerzői képességét dicséri. A hangszeres teljesítményre továbbra sem lehet kifogás – a gitárosok illetve Frank Mullen énekes már jó tizenöt éve bizonyítottak, de Derek Boyer és a hátországból szerződtetett Dave Culross is igen jó teljesítményt nyújt, főleg utóbbi az, akinek a játékát jó hallgatni, főleg, ha tudjuk, hogy az eredeti dobos, Mike Smith.

Hangzásilag is remek lett a Pinnacles of Bedlam. Bár a Suffocation zenéje nem az, amelyik megköveteli a kristálytiszta soundot, de azért a Zeuss (lásd még: Bleeding Through, Emmure és még sokan mások) által mixelt korong kegyetlenül szólal meg. Jó, ilyen szempontból még mindig az Hour of Penance a király, de azért ma már nehéz olyan death metal lemezt mondani, ami nem szedi le az ember fejét (persze az élmezőnyből). Mindazonáltal valami hiányérzet mégis maradt bennem többszöri meghallgatás után is. Az már előre nyilvánvaló volt, hogy a Pinnacle of Bedlam nem fog elsőre betalálni, de ötödik pörgetésre is csak kapkodja az ember a fejét, szóval idő kell neki. Azonban az olyan megoldások miatt, mint a záró Beginning of Sorrow főtémája, vagy az As Grace Descends, muszáj újra és újra meghallgatni minek hatására egyre inkább átjön, de mégse érzem egyelőre száz százalékosnak. Ettől függetlenül a Suffocation 2013-ban is a death metal éllovasai közé tartozik és meg is mutatja, hogy nem kell húsz hangot lefogni egy másodpercen belül ahhoz, hogy a zene szélsőséges és modern  maradjon. 9/10.