Strapping Young Lad – The New Black

A tavalyi SYL anyag után Townsend mester nem pihent, és alig 1 évvel később meg is érkezett a folytatás. A csapat anyagait korábban nem ismertem, az Alien egy piszok jó extrém metal lemez volt, de hosszú távon nem működött nálam. Nem úgy az utód…

Devin Townsend-et az extrémebb muzsikák hívőinek aligha kell bemutatni, emellett ismert producer, több projekt atyja, és még Steve Vai-nak is énekelt. És, mint lelkes művészember, az őt érő hatásokat mind-mind belepakolja saját agyszüleményeibe. Őrült, vagy zseni? Hangzását tekintve a The New Black valamivel pofásabban szól az Alien-nél, pedig ott sem volt gond, dübörgött az rendesen. A meglehetősen sokszínű lemez a Decimator-ral robban be, remek dallamokkal, a háttérben erős közönségzajjal, mint egy stadion-koncert nyitó tétele. Townsend nem egy Pavarotti, de megteszi, amit tud, nem is rosszul. Végig egy kemény, mégis dallamos éneket hozz, a dalban a duplázó dominál, feszes ütemű, tempós, lassulásokkal, amiből végül egy pompás szólórész emelkedik ki, végül szinte már doom-os sebességbe lassul le. Nem különösebben andalító a You Suck sem, még jobban pörög, Devin pedig károg istentelenül. Szélsebes thrash tempók, felelgetős refrének színesítik az egyébként egyszerű szerzeményt. Kicsit összetettebb az Antiproduct, ami a cséplős kezdés után több lépcsőben lassul le a verzékre, hogy majd felpörögve a refrénekre ismét tempóváltással törje meg a lendületet. Végig ez lesz a jellemző, dallamos ének és a károgós vokál kettősével. A fuvola és a trombita kellően elmebeteg hangulatot varázsol, igen, ez tetszik. Alapvetően dallamosabb tétel a Monument, alapjaiban egy parádén felvonuló zenekar benyomását kelti a dobjátéknak köszönhetően, a néhol előbukkanó rézfúvósok is ezt erősítik, megfejelve egy jó refrénnel. Potenciális sláger a Wrong Side, fröcsögő thrash nyitánnyal, visító szólókkal, egyfajta extrém galoppmetál érzését kelti, a kissé áriázós hősmetál refrén alatti zúzás enyhén morbid benyomást kelt (a klippel együtt pedig már már vicces az összkép, de láthatóan ez nem titkolt szándék volt).

A Hope kissé black metálos benyomást kelt, első felében vonagló Satyricon témákkal, később a műfaj egyik védjegyének számító géppuskaszerű dobjáték is előjön. Semmi pöcsölés, olyan groove-okkal nyit a Far Beyond Metal, hogy leszáll az ember haja! Remekül eltalált szinti betétek színesítik a dübörgő, menetelős zenét, Townsend énekel, és itt hallhatjuk a lemez legjobb gitárszólóját is. Vendégként beugrik Oderus Urungus is, a GWAR nevű metalszörnyeteg csapatából. A hangzatos című Fucker-ben pedig valószínűleg a lemez legcsinosabb közreműködőjét hallhatjuk Bif Naked, egy dekoratív kanadai punk énekesnő személyében. Egyszerű, málházós nóta, tipikus SYL.
Éneklősebb, szellősebb szerzeményt is kapunk, az Almost Again-t, legalábbis az verzék idejére, mert aztán beindul a gépezet, és zúzunk.  A sok zúzás után kicsit megpihenünk, alig 2 perc erejéig, mindössze ennyi jut a Polyphony-nak, hogy háttérben megbúvó lágy gitárdallamaival, kellemes énekével kicsit megnyugtassa a kedélyeket, amiből persze megint nem lesz semmi, mert a vége felé már sejteni lehet a belépő hangszerekből, hogy itt valami készül…  És már be is robog a The New Black, de előtte még kicsit húzza az agyunkat egyszerű dallamaival, dob-basszus alapjaival, míg végül elkezdődik valóban az utolsó felvonás, jön Devin monoton kántálása. Ez a monotonitás egészen félidőig meg is marad, de nem lesz zavaró, épp időben belép mindig a refrén, amolyan felelgetősen. A középidei leállás után viszont elszabadul a pokol, ismét egy gyilkos death/black darálás veszi kezdetét, dallamos-károgós énekkel, majd szépen elhalkul, és vége.

Vagyis majdnem. A limitált kiadás ugyanis további élvezetekkel kedveskedik a hallgatónak, a lemez európai kiadása a rövidke, ámde annál punkosabb The Long Pig-gel folytatódik, majd a híres-hírhedt The Melvins Zodiac-ját ültetik át saját környezetükbe. Már az eredeti is ocsmány, mocskos volt, most hála Townsend.nek, egy magából kiforduló förtelem lett belőle, és ez itt, most, határozottan pozitív jellemző.
Sok újat a korábbiakhoz képest nem hozott a The New Black, de nem is engedett a színvonalból, és egy őrülten élvezetes extrém zajgyűjtemény született ismét.

9/10.