Storm Corrosion – Storm Corrosion

A két zenekarvezető 2012-ben már olyan munkákat tudhat maga mögött, hogy szinte bármit kiadhatnak, bármivel kísérletezhetnek – igaz, ezzel elég sok támadási felületet hagynak magukon, nem véletlen, hogy az Opeth shoutboxában tenyésznek a Last.FM talán legmókásabb trolljai (lényegében tőlük származó idézetekből is tökéletes cikket lehetne összeállítani). Ezúttal is kihasználták az elismertség adta szabadságot: a Storm Corrosion valószínűleg az év meglepetését okozta volna, ha nem hallhattuk volna még 2011 szeptemberében a meghökkentő Opeth sorlemezt, és a sokkal kevésbé meglepő, de annál sokszínűbb és nehezebb Steven Wilson szólóalbumot. Ilyen előzmények után mindenki számíthatott rá, hogy a közös korong gyönyörű, elképesztően hangulatos (ez be is jött, olyan fenyegetést áraszt a zene, hogy ha akár egyetlen egyszer is bedörrenne, szívbajt kapna a hallgató), de vontatott és nehézkes is lesz. Nem várt fejlemény viszont, hogy konstans fejlődés helyett a Storm Corrosion lett a legkiforratlanabb a három lemez közül: bizonytalan léptű kisgyermekként kerülgeti a zenészek ízlését és az őket ért hatásokat, Scott Walker balladáin át a Radioheaden keresztül a King Crimson őrületéig terjed a sor. Ráadásul ezúttal önmagukat is másolják: a lemez tele van Opeth számokra kísértetiesen hasonlító akusztikus panelekkel, abból a fajtából, melyeket tetszés szerint lehet pakolgatni egyik tíz perces szerzeményből a másikba, annyira egyformák. Így sokszor lehet olyan érzésünk, hogy egy soha véget nem érő Opeth akusztikus betétet hallgatunk, ami, minden szépsége ellenére, hosszú távon nagyon unalmas. Persze Wilson is hozzáteszi a magáét, gyanítom, hogy a legemlékezetesebb ötletek (többszólam a remek videóval megfejelt nyitótételben, telitalálat húzódallam a címadó számban, bőr alá mászóan félelmetes dudorászás a Hag című szerzeményben) az ő fejéből pattantak ki. Az instrumentális Lock Howl pedig simán felfért volna a szólólemezére is, bár ez jóval megszerkesztettebb, mint a Grace for Drowning instrumentális részei, ami egy kicsit visszavesz a varázsból. A korong hosszát szerencsére ésszerű keretek között tartották, bár a zárótétel még így is tíz perc üresjárat hatását kelti, és attól sem szalad jobban az idő, hogy a lemez idegborzoló hangulata miatt kissé ironikusan Happy névre keresztelt negyedik számtól elkezdenek korábbi ötleteket újrahasznosítani: az akusztikus gitározás itt válik végképp halálosan unalmassá, az újabb szövegtakarékos dudorászásra pedig már csak legyinteni lehet.

Ugyanúgy, ahogy a Heritage, a Storm Corrosion is görcsösen igyekszik elkerülni, hogy kommersz legyen, viszont az Opeth lemezével ellentétben cikkünk tárgya nem sínyli meg annyira e törekvést, sokkal kevesebb hallgatás után is meg lehet vele barátkozni. Ez az előny persze egyben hátrány is, hiszen a könnyebb emészthetőség miatt a lemez szavatossági ideje is jóval rövidebb. De a korong legnagyobb hibáját egészen másban látom: hasonlóan nehezen tudja fenntartani a figyelmet, mint a Heritage. Alapvetően jó ötlet volt Mikaelt keveset énekeltetni: hiába okoz nagyon durva altesti kenést a hangja, Wilson hangszíne általában sokkal jobban eladja a vontatott számokat (bár lehet, hogy csak a zenei alap monotonitása miatt érezni azt Åkerfeldt énektémáinál, hogy nem túl változatosak). Kár, hogy a lemez második felére ez is jelentőségét veszti: a rövid, kevés szótagból álló sorok nem csak az énektémák izgalomfaktorára nyomják rá bélyegüket, de arra is nehéz rájönni, hogy éppen ki énekel. Ez is hozzájárul, hogy simán elkalandoznak az ember gondolatai (ha kellőképp fáradtan hallgatjuk, ragyogóan bele is lehet szundikálni), könnyen háttérzenévé degradálódik az egész. Kicsit olyan, mint egy gyönyörű nőt/férfit stírölni, akibe nem vagyunk szerelmesek—hiába fantasztikus látvány, előbb-utóbb úgyis szétnézünk, mi van a nagyvilágban.  Ha képzeletbeli rangsort kellene felállítani a három lemez között, akkor ez a korong csak egy paraszthajszállal marad le a Heritage mögött (a legjobb a trióból kétségkívül a Grace for Drowning), mindkét korongot sújtja ugyanis az iszonyatos daltalanság és kohézióhiány, ami egyébként a Blackwater Park és a Damnation kivételével szinte valamennyi Opeth lemezre és számra jellemző.

6/10