Stone Sour – House of Gold & Bones – Part 2

Persze nem lett akkora durranás, hogy egyből az év végi toplista élére ugorjon, de azért a rockrajongók figyelmét maximálisan megérdemli a korong. Már az első részben is a Közép-Nyugat legszebb énekese hozta a csúcspillanatokat, a zenészek pedig szinte csak azért kellettek, mert vicces lett volna a capella módszerrel felvenni egy rock/metal lemezt, most viszont mindenki jobban teljesített egy fokkal (azzal meg már az előző cikkben is adós maradtam, hogy megdicsérjem Roy Mayorgát, aki szélütéséből felgyógyulva is teljesen korrekt témákat üt). A témák elhelyezése, a dalok struktúrája hibátlan, a refrének ragadnak (bár elsőre furák, ahogy a Slipknotból jól ismert üvöltések is) ezúttal szinte minden dalban van billentyű(!), és mindez annak ellenére képes működni, hogy a dallamok és riffek egészen banálisak, olyannyira, hogy legfeljebb Billy Idol vagy a fénykorában lévő Edda irigyelné meg őket. Ez a szövegvilágban is megjelenik, előkerül egy-két hangzatos, szimatszatyorra kívánkozó sor („But all I know/Is heroes come and villains go”, vagy „Your behavior/Is just the reason why/There is no savior”). Az ezeréves rockkliséket felvonultató és izzadságszagú részek könnyen eredményezhettek volna egy röhejesen rossz lemezt, de nem így történt, ez pedig a korong egységes hangulatának tulajdonítható. Ez abban nyilvánul meg, hogy második felvonás dalai a legkevésbé sem mondhatóak sokszínűnek, aminek megvan az a nagy előnye, hogy az elejét, illetve a végét leszámítva nincsenek olyan számok (értsd: nagyon zúzós, vagy nagyon lassú dalok), amik kizökkentenének az alapvetően egy történet köré rendelt szerzemények légköréből. Szkeptikusan állok Corey képregényes bemutatkozásához (bizony, az énekes mindenki kedvenc Claudio Sanchezének babérjaira tör), főleg a Do Me a Favor jól kinéző klipje után, ami felvonultatja a legfontosabb karaktereket (a szimplán csak Hősnek elnevezett hős; hűséges sidekickje, Peckinpah; a zombihadakat irányító Black John és a főgonosz, az alakváltó (?) Allen), és amiben sajnos minden képkockára jutott legalább egy óriási klisé, de a zene ilyen extra dimenziói valahogy tudat alatt is segítik a ráhangolódást.

Persze ha nem akarjuk túlmagyarázni a dolgot, mondhatjuk, hogy egyszerűen a korong fogóssága feledteti el a hibákat, bár nem egy klasszikus slágergyűjteménnyel állunk szemben: kell minimális nyüstölés, legalább két-három körbe beletelik, hogy ráérezzen az ízére az ember, főleg az elég béna kezdés miatt (a Red City mondjuk egy Nine Inch Nails lemez elején sokkal jobban mutatna). De megéri lepörgetni, mert egy élvezetes alternatív metallemez lett, ha pedig ez valakit nem hatna meg, akkor azért, mert ez simán a legjobb dolgok között van, amihez Corey Taylor valaha is a nevét adta. 8/10