Stone Sour – Come What(ever) May

A Stone Sour sokakat meghazudtolt, mikor bejelentette a Come What(ever) May-t. Ez a sok ember mind azon a véleményen volt, hogy ez a banda nem más, mint egy side-project, egy aprócska láng a rockzene lángtengerében, egy halott dolog életre keltésének erőtlen próbája. Szerencsére nem lett igazuk, hisz ezzel a lemezzel a Stone Sour bebizonyította, hogy több van bennük, mint azt a self-titled lemezen hallhattunk. Habár már akkor látszott rajta, hogy ez más, mint a Slipknot, mégis valahogy mindenhonnan visszaköszönt, továbbá az egészet áthatotta egy erős „megfelelni-akarás”. Szerencsére ezt végre levetették sikerült maguk alá gyűrni, ami főként Corey szabadabb, tisztább és dallamosabb énekének köszönhető. A Stone Sour úgy látszik, ki akar lépni a side-project skatulyából és ennek érdekében beleadtak apait-anyait a lemez munkálataiba.

A lemez egyik legnagyobb pozitívuma a változatosság. Ahogy Corey oly’ bölcsen megjegyezte egyik interjújában: „Manapság minden zenekar egy hanggal akar isten lenni, mi megfordítjuk ezt a trendet. Nincs olyan szabály, ami azt mondaná, ne írhatnál ugyanazzal a bandával különböző számokat, egyszerűen az emberek nagy része túl beszari ehhez.” Kényszerítették magukat a fejlődésre, az átalakulásra és bátran mernek kalandozni, több stílust összehozni, aminek a végeredménye magáért beszél. Ez az attitűd kimondottan jót tett az anyagnak, a Stone Sour immáron jóval szélesebb rétegnek szól, mint az előző lemez vagy bármelyik Slipknot lemez – és habár a számok különbözőek (találunk itt a hard rocktól a post-grunge-on át a zongorás romantikus számokig mindent), mégis az egész lemez egy komplett egészet alkot. A lemez sokkal ütősebben kezdődik, mint a S/T. Nem lanyhul le a tempó az első szám után, hanem kitart még két számon át, egészen a lassú, dallamos, nagyon megkapó Sillyworld-ig. A lemez a 30/30-150-el kezdődik, ami egy kissé szokatlan név egy számnak, de lemezkezdésnek annál jobb! Habár ebben a számban a metál hatások dominálnak, a lemez további részét inkább nevezhetjük hard rocknak. Ugye a banda nemrégiben megvált az egyik alapító tagtól, a dobokért felelős Joel Ekmantől, így míg ebben a számban Shannon Larkin a ritmusszekciós, a lemez további részén az azóta teljes munkaidőssé avanzsált ex-Soulfly dobos, Roy Mayorga játszik és ez a váltás valami hihetetlenül feldobta az anyagot!

Van egy olyan érzésem, hogy a banda eredetileg a Rebornt szerette volna a lemez elejére tenni, annyira adja magát a hasonlóság a self-titled Get Inside című szerzeményével. No de ez nem baj, ott középen tökéletesen feldobja a kissé lassuló tempót. A Through Glass nem hiába lett kislemezes, a lemez egyik legfülbemászóbb dala, még úgy is, hogy hallatszik, hogy nem kifejezetten ezért írták, mint mondjuk a Bother-t. A záró zongorával kísért romantikus Zzyxz Road egy csöppet November Rain utóérzésű ballada, ám a végeredményt hallva ezt zsebkendőben úszó szemekkel megbocsátjuk nekik. És máris kezdődhet az egész őrület előröl, ameddig csak meg nem unod – ami egy hamar biztos nem fog bekövetkezni.

Úgy érzem, a Stone Sour ezzel a lemezzel kiteljesedett, elérték, amit már az előző lemezzel el szerettek volna; bátran állíthatom, hogy a Stone Sour sikeresen beírta magát a rockzene nagykönyvébe. Ezzel a lemezzel már sikeresen berobbantak a köztudatba és remélem, még sokáig ott is maradnak! Az első héten eladott 80 ezer darab lemez minden esetre bíztató tény. Akik a negatívumokra buknak, azok most sajnos hoppon maradtak – ezt a lemezt büszkén ajánlom mindenkinek, hardcore rockernek és újoncnak egyaránt. A Come What(ever) May egy nagyon jól összerakott rocklemez, amit sosem lehet megunni. Csak így tovább, Stone Sour!

Még több Stone Sour:
Nuskull adatlap
E-card