Stick to Your Guns – Diamond

Az elmúlt évtized második felében a hardcore/metalcore melegágyán libikókázó Stick To Your Guns indiszponált jelenléte egy olyan pontja volt a színtérnek, amely úgy is képes volt egy minimális karaktert nyerni, hogy valamennyire lemezről-lemezre tologatták el a műfaji hányadokat a dalok csomópontjain, s igazán az energia volt az a tényező, amely olyan űrt volt képes betölteni, amely zárójelbe helyezte az elégedetlenkedő szavakat. Ezért is volt fontos szilárd alapokra építkezni a srácoknak, s karrierjük kezdetén meg is lépték az első és legfontosabb lépcsőfokot: kemény és súlyos tömörségben mérhető ’90 NYHC ideológia jelent meg személyes narrációjukban. Így az új iskola ereiről felvett ritmus a csapat modern (metálos) hardcore értelmezésében kedvező értelmet nyert, nem csak, mint a hagyományok előtti tisztelgés, de egyben a karizmatikusság elnyerésének is az egyik sarokpontjává vált, még úgy is, hogy rengeteget merítettek a metalcore korai hangzásvilágából. Ekképpen lett már elég korán a színtér szerelmeseinek egy biztonsági hagyatkozási pontjává a csapat, de ahogyan az önmegvalósítás szenvedélye dühvel telik meg, úgy érdemes figyelni arra, hogy a Stick To Your Guns ezután miképpen vetkőzte le viszonylagosan a korán kialakított modern hardcore (punk) jegyeit a metalcore oltárán 2010-ben, s most hogyan harcol önmagával újfent, hogy a Diamond dalcsokrán definiálja mindazt, ami jelenleg, 2012-ben önmaga valójában.

A hardcore etikakönyvei már nehezen tudnak azonosulni a 2000-es évek metalra alapozott hardcore hullámaival, hiszen bárhogyan is nézzük, egy merész fordulat állt be az ilyen irányú értelmezés fókuszában, s abban is, hogy mire húzzák fel a mondanivaló súlyát, egyáltalán hogyan állja meg a helyét a kohézió ebben az ízig-vérig látszatformulában. A Stick To Your Guns egykoron remekül vette fel a fonalat azzal, hogy bátran nyúltak a New York-i akkordok felé, s a témahasználat tengelyén megpróbálva a panelek legszofisztikáltabb darabjait kiválasztva magabiztost alkotni, s ehhez jól látták be, hogy a hardcore-t, mint egy közösségi szellemiséget kell, hogy magukba szippantsák, mintsem a zenei stílusirányzat központosított egyvelegét letenni az asztalra. Így mindenképpen érthető volt, hogy a beszippantották a Narancsvidék-hardcore színterének alapjait, valamint Kaliforniától sem mentek messzire a metálért, s a metálos hardcore-ból átforduló metalcore-ban találták meg azt a mosh-indukáló ihletet, amelyet kerestek, s amellyel kísérletezgetve lemezről-lemezre bontották meg a műfaji egyensúlyokat. Ekképpen álltak át egyre könnyedebb, de egyre inkább a metalcore felé közelítő szellemiségre a The Hope Divisionön az egyre dallamosabb, melodikusabb hardcore alapok megtartásával. Ugyanakkor ez a metalcore megszólalás sokkalta inkább húz vissza az évtized elejére, s annak romjain épít hidat a későbbi elgondolások felé, mintsem, hogy a jelenkor vonalait pártolná, ilyen szempontból a Stick To Your Guns megszólalása valamennyire frissen is hathat, annak ellenére, hogy ezt a hardcore-ba temetkező metal attitűdöt már számtalanszor hallhattuk korábban, de ami fontos: ez még most is képes működni, a Diamond esetében is.

Ugyanis a zenekar tovább folytatta hangszerelésében, műfaji fúziója terén az alapok elosztásában begyakorlott, a The Hope Division dalcsokrán látványosan megszilárdított útját, amely a Diamondon csak tovább konszolidálódott, s a nyers hangvétel, a koszos, ponyvaszerű történetmesélés terén egy újabb visszalépést elkönyvelve, nekilátott egy szélesebb közönséghez való nyitás megkísérlésének. Ez a Diamond dalcsokrát tekintve azt jelenti, hogy a korai Life Long Tragedy-től megörökölt dinamizmust újfent a hardcore punk panelek sodrásával tartják fent – dallampártolásával mondhatni egészen a korai Evergreen Terrace előtt tisztelegve, főként a remek műfajvegyítés analógiájára felhúzva a párhuzamot. Emellett keresztezik a kemény arcvonásokat, a pörgős tételköröket követő leállásokat, amelyeket breakdown-csokor köré felhúzott kiállásokkal vegyítenek sokszor az üresjáratok álcázására, az ötlettelenség látszanak kivédésére. A válogatott melódiákat, a Comes From the Heart tisztáit négyzetre emelve, a The Hope Division bátorságát (Amber, Scarecrow stb.) fenntartva Jesse Barnett szókimondó, kirobbanó kiállását toldották meg egy letisztultabb ütőkártyával. Ennek az lett az eredménye, hogy az életművüket tekintve soha nem hallott bátorságot mutatnak az énektémák, a kórusok dallamvezetésének megkomponálásában, így a monoton döngölde, a torokpróba állandósítása, csordavokálok elszórása mellett több esetben is ragadós, emiatt mondhatni műfajidegen refréneket kapunk – elég csak az Against Them All ívére gondolni. Ezek több esetben is meglepőek (pl. Ring Loud női vokál jelenléte), jól kivitelezettek, de másrészt egyes esetekben feleslegesek, erőtlenséget sugallnak. Az ilyen erőpróbák közepette a hasonló jelenségek által előfordulhat az a kényes szituáció, hogy ezek a gyakorlatok félrevezetőek lehetnek, kibillenthetik a hallgatót a meggyőződésében, hogy éppen – elvileg – egy hardcore lemezt hallgat. De ugyebár az idei Your Demise után tudjuk, hogy a hardcore riffrendszer elemije nem feltétlen követeli meg a frontember statikus tiszteletparancsolását. Zeneileg továbbá nagyon fontos a visszafogottság kihangúlyozása, hiszen a Diamond csak úgy tobzódik a melodic hardcore gyökerekben, legfőképpen korai Rise Against utánhallások üthetnek minket fülön, elég csak a klipet is kapó We Still Believe-re, a Bringing You Downra vagy akár az eléggé kavargó Empty Heads néhány elemére gondolni, de ezt még nyugodtan sorolhatnánk. Ugyanakkor a srácok nem voltak restek megtartani a The Ghost Inside-szerű metalcore értelmezést/jelenlétet, így a szaggatást, a gitárfutamok tördelését nem a ritmikai expozíció, majd a sztenderd váltások alkalmazásával kívánták elérni, hanem a kimért breakdown használattal, amely néhol pompásan muzsikál, néhol viszont túlságosan sekélyes, vontatott, valamint félően megbontja a fogósabb témák íveit. Természetesen azért megjegyzendő, hogy nem merészkednek túlságosan azokon a gátakon túlra, amelyet az elmúlt két anyag alkalmával felépítettek, így a Diamond mindenképpen a Stick To Your Guns biztonsági lemeze némi extra körítéssel, s egy csipetnyi odaadó bátorsággal. Voltaképpen ez nem is baj, hiszen a műfaj jelene olyan behatároltságra utal, amelyből nehéz kilépni, egy Stick To Your Gunsnak pedig még annál is nehezebb.

Összességében ez egy nagyon kellemes hallgatnivaló, ha első benyomásra ambivalens érzéseket is szül, idővel beérik, s utána kirobbanthatatlan a lejátszójából a műfaj szerelmeseinek. Másrészt viszont nem kell túlságosan túllihegni az anyagot, hiszen csúcspontjai csak elvétve akadnak, viszont amit képvisel a Diamond dalcsokra, azt nem ragozza túl, hozza a biztosat, s ezzel a teljesítménnyel be is érkezik a középmezőny fölé, de annál tovább semmiképpen. Ennek az oka legfőképpen a már tárgyalt szerepkiesés, hiszen a bevezetőben taglalt indiszponált jelenlét gátjait ezen perifériák feloldásával kívánták átszakítani. Így mindenképpen feltehető a kérdés: mi várható legközelebb?  Illetve: lehet-e abból baj, hogy a zenekar nyitott egy szélesebb befogadó közönség felé? Bátorság vagy sajnálatos félrelépés? Várjuk a válaszokat.

6,5/10