Steven Wilson – The Raven That Refused to Sing (And Other Stories)

Akárcsak az Opeth főnök Åkerfeld, úgy Wilson életében is vannak korszakok. Hol a kísérletezés, hol a direktebb megközelítés irányába billen a mérleg nyelve, de bármihez is nyúlt eddig, a végeredmény biztosan nem lett érdektelen. A két évvel korábbi szóló próbálkozás, a Grace for Drowning egyenesen dupla anyagra sikeredett. Igaz, nem is adta magát könnyen, sok elborult pillanatot rejtett, de ha megfelelő hangulatban tette be az ember, akkor nagyon tudott működni. Biztos vagyok benne, hogy valakinek már túl merész, vagy épp túl öncélú volt az a korong, de a maga nemében az is épp olyan páratlanra és izgalmasra sikeredett, mint minden, amihez hősünknek köze volt. Most azonban azok is fellélegezhetnek, akik az előző mondatom második felét nem osztják. Az előd sötétebb, kísérletezősebb világához képest ugyanis a The Raven That Refused to Sing egy direktebb lemez. A borongós hangulat ezúttal is adott, de alapvetően dalközpontúra sikeredett a produkció. A modernségből is visszavett Steven, és leásott egészen a gyökerekig, amik úgy 1971 környékéről erednek, amikor is olyan formációk jelentették az előremutató rock zenét, mint a Genesis, a Yes, a Jethro Tull, a King Crimson, na meg persze a Pink Floyd. Emellett nem egyszer a 2005-ös Porcupine Tree alapvetés, a Deadwing világa sejlik fel.

Még a sztorizás is stimmel egyébként, hiszen a hat szerzemény hat történetet mesél el. Innen a lemez címe is természetesen. Vannak kifejezetten klasszikus prog rock ízű, fifikás jazz-rockos témákat is rejtő tételek. Ilyen a 12 perc feletti, keretes szerkezetű nyitódal, a Luminol, de a Holy Drinker is. A címadó kicsit a Grace… nyomasztó világát hozza vissza, a másodikként elhangzó Drive Home viszont a legszebb PT balladák hangnemében íródott, bár a témája nem a legvidámabb: a feldolgozatlan veszteséget tudat alatti szintre leszorító ember története ez, aki egy számára nagyon fontos személyt veszít el egy baleset során. A veszteség, a halál, sőt a halál utáni lét gondolata járja át különben az összes dalt, ezért is mondtam, hogy a borongós hangulat ismét adott, de sem a zenei választék, sem a témaválasztás nem egysíkú: minden tétel egy külön zenei világ, és szövegek terén is egy külön oldalát villantja fel a témának.

Nem lehet eleget dicsérni a hangzást sem: a profi, ám kissé steril korongok közt öröm a fülnek egy ilyen erőteljesen megszólaló alkotás, ahol minden ennyire a helyén van, főleg a basszus, ami szinte hasba vág, úgy megdörren. Ja hát kérem, ahol Alan Parsons is besegít a keverésbe, aki történetesen minden idők egyik legnagyobb hatású albumának munkálatainál (Pink Floyd – The Dark Side of the Moon) is oroszlánrészt vállalt, ott el is várható egy ilyen sound. Nagyon sokat lehetne még beszélni arról, hogy milyen zenei finomságok rejlenek a dalokban, kezdve a ’70-es évek progresszív óriásait időző megoldásoktól az olyan extrákig, mint a fuvola vagy a szaxofon szerepeltetése, vagy épp arról, hogy milyen kifejezőek a dalszövegek ezúttal is. Ehelyett inkább csak arra biztatnék mindenkit, hogy fedezze fel maga, hogy miért is tagadta meg az a holló, hogy daloljon, vagy hogy min munkálkodik az órakészítő éjt nappallá téve. Akárcsak az eddigi anyagok esetében, most is kell néhány hallgatás, mire igazán hatni kezd a zene, de megéri a ráfordított időt. Tavaly ilyenkor az Anathema korongja kápráztatta el a progresszív rock kedvelőit, idén pedig Steven Wilson teszi hasonlóan magasra a lécet, már rögtön az év elején. Biztos vagyok benne, hogy rajtam kívül is soknak lesz ez 2013 egyik legtöbbet hallgatott albuma.

9/10