Steak Number Eight – The Hutch

Az underground zenei színterek mozgásának kiszámíthatatlanságát jól mutatja, hogy 2013 derekán egy, a promó-, illetve koncertfotókból ítélve körülbelül ötvenkilós, tejfelesszájú ifjoncokból álló társaság nem harmincpercnyi breakdown-t fingik a lemez barázdáira metal album címén, hanem a fiatalabb korosztályoknak általában nem sokat jelentő (immáron) kultbandákhoz nyúlnak vissza. Ha ehhez hozzávesszük, hogy immáron három lemez óta csinálják lényegében ugyanazt (bár a The Hutch talán a legdallamosabb és legszerteágazóbb hatásokat felmutató lemezük), vagy azt, hogy a fiatalemberek Belgiumból származnak, még inkább meglepődhetünk, bár lassacskán elkönyvelhető, hogy ez az év a nagy visszatérők mellett az európai bandáké is (a kettő nem is zárja ki egymást, elég megemlíteni a kiadótárs Cult of Luna lemezét vagy az idén esedékes új Black Sabbath albumot). Igazából a legkisebb meglepetést az okozhatja, hogy a lemez jó, hiszen a recept is jó: ilyen hatásokkal nehéz tévedni, ráadásul a poszt-metal és a progresszív rock/metal hangulati elemeit a sludge riffekre és elvétve gyorsabb tempókra épülő, emberbaráti hosszúságú és szerkezetű dalokkal vegyítő album nem is tűnik egyszerű utánérzésnek. Hat perc fölött általában a közepes monumentalitással meghangszerelt poszt-rock formájában elővezetett hangulat az úr, nagyon jó témakezeléssel, melynek során gyakran az összes hangszer önálló életet él, hat perc alatt pedig a riffek visznek mindent, és itt tud leginkább érvényesülni Brent Vanneste műfajon belül szokatlanul letisztult énekhangja. Elsősorban az énekesnek köszönhető, hogy sláger (!) is került a lemezre (Ashore), a tiszta énektémák amúgy a dallamvilág és a tipikusan európai kiejtés miatt kicsit a második-harmadik korszakos Amorphisra emlékeztetnek. A lemez szerencsére nem az „egy lassú, egy gyors” felépítést követi, így nem is zökkenünk ki túl gyakran: a két keményebb nyitódal után három számon keresztül csodálhatjuk a Steak Number Eight poszt-rock énjét, ami teljes szépségében csak a záró Tearwalkerben köszön vissza.

Zárszóként, a műfaj esetében valamilyen szinten érthető sznobizmus vádját elkerülendő: jó lett a The Hutch, de minden dallamossága ellenére is ez egy tipikusan a műfaján belül értékelhető réteglemez, ami maximális hangulati ráhangolódást igényel, és még így sem garantálja semmi, hogy nem fogjátok helyenként indokolatlanul hosszúnak, durvának vagy unalmasnak találni, bár ez egy poszt-metal lemez kapcsán talán nem újdonság. 8/10