Staind – Staind

Azért is érdemes megemlíteni, hogy sok, mindenféle botrány nélküli év van a hátuk mögött, mivel nagy divatját éli a több évnyi szünet után egy közepes vagy annál gyengébb lemez kiadása, amiből nagy mennyiségű pénzt lehet beszedni a kiéhezett rajongóktól (ld. Limp Bizkit, Cold). Ez a tény persze a lemez minőségét nem befolyásolja, de a banda iránt érzett szimpátiánkon sokat növelhet. A kezdeti nehézségek, és két album után hatalmas áttörésként könyvelhető el 2001-es a Break The Cycle című nótacsokor, olyan dalokkal, mint az Outside, vagy a For You, amik a mai napig a színtér legnagyobb slágerei közé tartoznak. Az albumnak sok mély- és csúcspontja volt, akárcsak a két évre rákövetkező 14 Shades Of Grey-nek, illetve a 2005-ös Chapter V-nak, de mégis a minőség felé billent minden esetben a mérleg. Egy kissé megosztóbb (de semmiképp sem rossz) lemez lett a The Illusion Of Progress, ami még így is az amerikai Billboard listák élén tanyázott elég sok ideig, így egy kicsit kisebb elvárással, de annál nagyobb várakozással tekintett mindenki a legújabb trónörökösre, ami dühös lett és kemény – de csak pont annyira, hogy ne álljon jól nekik.

A zenei részét tekintve nem lett semmivel másabb a Self-titled: ugyanazok a pincéig hangolt gitárok, amiket sok helyen váltanak a lágyabb pengetések, bár főleg a keményebb témákat részesítik itt is előnyben. Erre érkezik Aaron Lewis rekedtes vokálja, ami sajnos a szokásostól eltérően több ordibálást foglal magába. Talán 8 éve király lett volna ez a sok dühkitörés, de sokat veszít így a lemez az értékéből. Nem hiszem, hogy bármelyik rajongójuknak is lettek volna efféle elvárásai, így nem is értem igazán, hogy miért erőltetik ezt a dolgot. Persze a fejlődés látszatának fenntartása is fontos, de nem hiszem, hogy ezt ebben a formában kellett volna megvalósítani. Emellett a dalok, és a refrének se sikerültek a legjobban: a legtöbb dalban nem ereszti ki annyira Aaron a hangját (az ordibálás mellett), ahogy azt tette az előző lemezeken, így sokszor van, hogy egy-egy refrén két-három hanggal operál, ami valljuk be, nem egy nagy teljesítmény.

A lemezt nyitó három nóta egy kissé közepes színvonalat produkál, ami azért is volt ijesztő, mert ezek közül kettőt már a megjelenés előtt közzé tettek, azt a látszatot keltve, hogy ezek lesznek az album legjobb dalai. Bár sokadik hallgatásra megragadnak a dallamok, valahogy kiveszett belőlük az a nyomasztó légkör, amiért a Staind dalai annyira a szívünkhöz nőttek. Aztán érkezik a Snoop Dogg vendégszereplésével készült Wannabe, ahol a dalszöveg, a rap, az ordibálás, és minden, amiért rossz lehet egy dal, egy helyre tömörül, és majd’ négy percig kínozza a hallgatót. Igazából itt tettem le arról, hogy bármi értékelhetőt is fogok találni az albumon, és arra is gondoltam, hogy talán csak én nőttem ki a Staindből, és a 16 éves énem imádná ezt a korongot, amikor felcsendült egymás után a Take A Breath, a The Bottom, és úgy konkrétan a lemez második fele. Sorra jönnek a jobbnál jobb dalok, amikben csak azt a kiegészítő szerepet vállalja magára az ordibálás, amit az eddigi albumokon is, és végre Aaron is a jól megszokott dallamcsokrokat teríti elénk. Ezeket pedig a Something To Remind You című akusztikus ballada koronázza meg, ami tökéletes befejezése egy kissé csonka lemeznek.

A borzalmasan ocsmány borító tehát egy újabb megosztó alkotást rejt maga mögött, azonban sikerült úgy sakkozniuk a dalokkal, hogy a régi és az új irány rajongói is találjanak maguknak kedvükre valót. Jobban örültem volna, ha az album második felét szem előtt tartva írtak volna 10 slágert, de a Staind erőssége sosem a lemez egységében ütközött ki, hanem azokban a csúcspontokban, amiket még évek múlva is dalolászni fogunk unokáinknak, vagy a sötétebb napjainkban teljes hangerőn bömböltetni. Nem lett tökéletes, talán még a régi hangulat is elveszett egy kicsit, de azt a 4-5 slágert, amit vártunk, megkaptuk, így tehát bátran várhatjuk a következő lemezt, ami remélhetőleg menetrendszerűen érkezik, és nem jut eszükbe nekik is feloszlani egy kis hírverésért.

5,5/10